György András – Csak az Isten bocsáthat meg

Be kellett húzni a függönyt, mert a nap szinte vakította mindkettejüket, és az erős fény zavarta az öregembert. Vékony hangja időnként elfulladt, ahogy beszélt, de újra és újra erőt vett magán, és folytatta:

– Apám katonatiszt volt, kemény kézzel nevelte három fiát, és irgalmatlanul megbüntetett minket a legapróbb dolgokért is, idősebb átyámnak négy ujját törte el a nadrágszíja csatjával.

– A szeretetét csak akkor éreztette velünk, ha okot adtunk neki a büszkeségre, felnéztünk rá, csodáltuk a kardját, kitüntetéseit, de e lelkünk mélyén gyűlöltük.

– Az első világháborúba századosként vonult be, és már az első évben egy huszárezred élére került - ezredes lett.

– Ha katonái élén bevonult a városba, hősként ünnepelték, mi édesanyánkkal rettegtünk, mert ivott, és olyankor nem maradhattunk meg előtte.

– Egyszer, amikor szabadságon volt, egész napra felmásztunk előle a diófára, és le se jöttünk egész estig, amíg édesanyánk haza nem jött, csak ő tudta lenyugtatni.

– Ma már tudom, hogy így dolgozta fel a háború borzalmait, de akkor és ott megígértem a bátyáimnak, hogy a sírjánál nevetni fogok, és egy cseppet sem sajnálom majd, ha meghal.

– A háború végén egy katonaszökevény jött a hírrel, és apám kardjával: Néhány katonája a lövészárkok között rekedt, nem mertek mozdulni, apánk kirohant, és maga terelte, hajtotta őket vissza az állásba, de mielőtt beugrott volna a katonái közé, lelőtték.

– A katona könnyes szemmel köszönte meg nekünk, hogy az ezredes úr megmentette őket, erre én hangosan nevetni kezdtem, édesanyánk pofon vágott.

– Én kirohantam az utcára és mindenkinek nevetve újságoltam, hogy meghalt.

Itt elcsuklott a hangja, remegve sírni kezdett az öreg tanár, és nem tudta folytatni, csak annyi bukott ki a száján:

– Csak Isten bocsáthatja meg nekem, amit apám ellen vétettem.