Kókai Csaba – A sütitolvaj

Az eltelt számos év alatt a nő meg is szokta, meg is szerette már a munkájával járó gyakori éjszakai repülést. A nyüzsgő légikikötőket, a hosszúra nyúló várakozást a terminálban, a csillagos eget, meg a felszálláskor parányi csillagrendszerekké zsugorodni látszó kényes-fényes világvárosokat. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállta meg ilyenkor minden egyes alkalommal. Mintha maga is engedelmesen beleolvadt volna a csillag- és városfények égi-földi harmóniájába.

Ez az este is ezzel az élménnyel kecsegtette, ezzel a várakozással töltötte el. Fokozandó a kellemes érzést, betért a vég nélkül sorakozó boltok egyikébe, megvette kedvenc szerzője legújabb könyvét, mellé meg egy dobozka jófajta aprósüteményt, csak úgy elrágcsálni az útra.

A váróteremben lehuppant az egyik üresen álló padra és hamarosan belefeledkezett friss szerzeményébe. A már előre élvezett nyugalmat és szellemi kalandot azonban hirtelen egy igen kellemetlen és bosszantó felfedezés zavarta meg.

Észrevette, hogy egy férfi, aki időközben telepedett mellé, a legnagyobb lelki nyugalommal emel ki egy-egy darabot a köztük fekvő süteményes dobozból.

A nő nem volt amolyan anyámasszony katonája típus, viszont szerette elkerülni a kényelmetlen szóváltásokat is, meg nem akart jelenetet rendezni, ezért inkább úgy tett, mint aki észre sem vett semmit, igyekezett erősen új könyvére összpontosítani.

Ez - miután az előbbi jelenet időről-időre megismétlődött, - nem is bizonyult annyira egyszerűnek. Mihelyst ugyanis kivett egy süteményt a dobozból, szomszédja, mint aki revansot akar venni, vagy pedig egyszerűen csak nem akar lemaradni, szintén mindig magához vett, majd nagy megelégedéssel elropogtatott egy szeletet belőle.

Egyre idegesebb olvasás, sütirágcsálás, zaklatott órára pillantgatás kezdte egymást váltogatni. Az idő múlásával arányosan egyre jobban forrt benne a méreg. „Hogy lehet valaki ennyire pofátlan?!" „Pimasz fráter!" „Arcátlan disznó!" „Faragatlan tuskó!" „Egyáltalán, mit képzel magáról az ilyen?!" „Ha nem lennék ilyen úrinő, jól behúznék neki egyet a szeme alá..." – Körülbelül ilyesfajta gondolatok cikáztak egyre dühösebben zakatoló agyában.

Elérkezett a pillanat, amikor már csak egyetlen egy sütemény maradt a dobozban. Drámai feszültség. Most mi lesz?

Az lett, hogy széles mosollyal arcán az utastárs kettétörte az utolsó darabot és a láthatóan nagyobbik felét egy kicsit mesterkéltnek tűnő nevetés kíséretében átnyújtotta hősnőnknek.

„Na, ez aztán már mindennek a teteje!" „Ennek aztán van bőr a képén!" „Ennek aztán kötélből vannak az idegei!" „És még csak a leghalványabb jelét sem adja, hogy ez a helyzet az ő számára is kellemetlen lenne. Milyen hülye vagyok, még én érzem zavarban magam..."

Talán életében nem érzett még akkora megkönnyebbülést, mint amikor bemondani hallotta a járata és a beszálló kapu számát. Szélsebesen összekapta a holmiját, majd sietős léptekkel elindult a bemondott kapu felé. Félútról azért még dühösen visszapillantott potyázó szomszédjára, majd, mint aki igyekszik a rossz élményt minél előbb maga mögött hagyni, igyekezett túlesni a beszállítással járó formaságokon.

Úgy tűnt, sikerült is neki visszatérni a jól megszokott s vágyott „éjszakai repülés érzéshez". A légikísérők unalmasan rutinos balesetvédelmi bemutatója és a jól sikerült elemelkedés után maga is gépiesen nyúlt kézitáskájába dugott könyve után. Keze azonban először valami mást tapintott meg. Kihúzva a kezébe akadt kis szögletes csomagot, megdöbbenve ismerte fel a SAJÁT bontatlan süteményes dobozát.

„De hiszen, ha EZ az enyém, akkor kiét ettem a terminálban?!" „ De hiszen, akkor nem is az a hapsi csenegette az én sütijeimet, akkor nem ő volt a tolvaj, a pimasz, a pofátlan alak, hanem, hanem...." „Óh, nem, az nem lehet..." – omlott össze könnyeivel küszködve hősnőnk. A pillanat törtrésze alatt a saját maga által felállított bírói székből a vádlottak padjára került, ügyészből gyanúsított, sértettből tettessé, ártatlanból bűnössé vált.

Bocsánatot kérni persze, túl késő volt. Tanulni egy életre szóló leckét – éppen a legalkalmasabb idő.