Kókai Csaba – Barát-tár

A Kisherceg szerint a felnőtteknek azért nincsenek barátaik, mert barátokat nem lehet vásárolni. Ez bizony igaz. Vásárolni nem. Úgy tűnik azonban, gyűjteni annál inkább.

Biztosan sokan felfigyeltek már rá, hogy új hobbi van terjedőben. A világháló adta újabbnál újabb lehetőségek valamelyikét igénybe véve, gyűjtsük össze, rendszerezzük baráti, ismerősi kapcsolatainkat. Bevallhatom, nekem ez a hobbi, alapjában véve, roppant módon tetszik.

A kiindulási helyzet végtelenül egyszerű. Valaki meghív egy ilyesfajta „ismerősgyűjtő programba". Nincs más dolgod, mint - amennyiben tényleg ismered az illetőt – elfogadod a meghívást. Aztán nekiindulsz, először szétnézel meghívód ismerősei között és felfedezel egy sor embert, akiket te is kisebb-nagyobb jóindulattal barátaidnak és ismerőseidnek tarthatsz.

Miután feléjük immár te jelezted, hogy szeretnéd, ha bekerülnének egyáltalán nem hétköznapi gyűjteményedbe, rajtuk keresztül egyre több régi barátra, ismerősre, osztálytársra fogsz bukkanni. Ezen az úton egyre több kicsit elfeledett, kicsit megporosodott, rokoni, baráti szálat fogsz tudni feleleveníteni, leporolni, megfrissíteni. Ezeket az elveszettnek hitt szálakat újra felvenni, ami régen elszakadt már, újra összekötni, kihűlt kapcsolatokat újraizzítani, messzire csatangolt gyermekkori vagy középiskolás pajtásokat, osztálytársakat legalább virtuálisan nyakon csípni, - lélekmelegítő érzés. A távolra szakadtaknak legalább így életjelt adni, - itt vagyok, megvagyok, élek, emlékszem rád, örülök neki, hogy nyomodra bukkantam, hogy, még ha így is, de hallhattam rólad, tudni, hogy jól megy sorod, de legalább is megy, hogy te is élsz, gyűröd az akadályokat; – és ha őszinték vagyunk magunkhoz, azért ez sem utolsó.

Mondom, alapjában véve nagyon jónak tartom a kezdeményezést. Vagy inkább hadd mondjam úgy, jó ideig nagyon jónak tartottam.

Történt egy idő után, hogy azt kezdtem érezni, gyűjteményem kezdi elveszíteni a komolyságát. Az engem ismerősnek jelölő emberek egy részéről nem egyszer csak hosszas fejtörés, (mit fejtörés, kisebb nyomozás...) - után tudtam csak eldönteni, vajon honnan is ismerném őket. Volt, akikkel az összes közös vonás az volt, hogy életünk egy szakaszában bizonyos ideig együtt koptattuk egyazon intézmény lépcsőit. Esetleg éppen úgynevezett köszönő viszonyban voltunk egymással.

Ez pedig felvetett számomra egy nagyon eleminek tűnő, de annál fontosabb kérdést. Jó kétezer évvel ezelőtt egy nagyon tanulságos párbeszéd részeként azt kérdezte valaki a híres tanítótól: „De ki az én felebarátom?" Én manapság csupán arra a kérdésre szeretnék kimerítő választ találni, hogy „de ki az én ismerősöm?"

Botcsinálta, önmagáért való kérdés? Időpazarló agyalás? Egyszerű a válasz, mint a karikacsapás, vagy mi is úgy vagyunk, mint Augusztinusz az idő definíciójával? Hogy, „ha nem kérdezed, tudom, ha kérdezed, nem tudom..."?

Igen, azzal magam is tisztában vagyok, hogy az úgynevezett kapcsolati hálómban nem egyenlő távolságra helyezkednek el a körülöttem élő emberek. Jól is nézne ki, ha ugyanolyan közel érezném magamhoz a kedvesemet, mint a főnökömet, vagy a szüleimet, mint a szomszédaimat. Azokról a speciális esetekről most ne beszéljünk inkább, amikor az összehasonlított kategóriák véletlenül éppen egybe is esnek...

A kérdés azon a ponton válik igazán valóságossá és gyakorlativá, hogy ebben az emlegetett kapcsolati hálóban hol van az a távolság, hol van az a határ, amin belül azt mondhatom valakire: igen, ő az ismerősöm. Vagy negatívan megfogalmazva: igen, tudom kiről beszélsz, de NEM ismerem az illetőt.

Mi alapján mondom azt, hogy ismerek valakit? Elegendő-e az, hogy vannak róla ismereteim? Hogy birtokában vagyok életrajzi adatai egy részének? Hogy tudok a magánéletéről egyet s mást? De hát ilyen alapon a diktatúrákban élők mindenkori legjobb ismerőse az adott ország titkosrendőrsége vagy kémhálózata lenne, amit meg ugye, senki sem állítana, és még kevésbé szeretne...

Inkább úgy érzem, ami igazán döntő ebben a tekintetben, az az, hogy van-e közös történetünk az illető másik emberrel. Vannak-e közös emlékeink. És ennek egyenes folytatásaként, hogy hagyok-e számára helyet a jövőbeli életemben. Tudok-e neki bizalmat szavazni a holnapra nézve.

Sok ismerősöm van a világhálón. Vajon hányan tudják, milyen örömeim vannak, mi lelkesít és mitől leszek szomorú, mitől esem kétségbe? Vajon közülük hányan sírtak már velem és hányójukkal nevettünk már úgy együtt, hogy a könnyeink is kicsordultak?

Hányan tartoztak már nekem pénzzel, és kinek voltam valaha én az adósa? És ha már itt tartunk, kire számíthatnék én feltétlenül, ha valamikor megszorulnék? Ki indulna el velem szívesen egy nagy utazásra? Esetleges betegségünk idején kikkel látogatnánk meg egymást? Ki nem szégyellné velem azután is tartani a kapcsolatot, ha kirúgnának az állásomból vagy börtönbe kerülnék?

Ha pedig egyszer eltűnök ebből az árnyékvilágból, közülük vajon ki fog eljönni a temetésemre? És az árváimnak vajon ki fog adni közülük, ha kell, egy jó szót, ha kell, egy darab kenyeret?

Na, azt hiszem, ők az én ismerőseim...