Konc Gáll László – Ki vagyok én? (2)

Az ember az élete folyamán előbb vagy utóbb eljut arra a pontra, hogy felteszi saját magának a kérdést: mégis, ki vagyok én? Egy születési dátum? Személyi szám? Egy adat a rendszerben? Egy olvasókártya azonosítója? Bele sem gondolunk abba, hogy mit kér az ismert sláger tőlünk, amikor azt halljuk a rádión keresztül, hogy „az légy, aki vagy!"

Vannak jelek, amelyek segítenek eligazodni az életben erre vonatkozóan is. Jelek, amelyekre figyelni kell. Amelyek elvezetnek a valós énünkhöz. Azt szokták mondani, egy női táska mindent elárul a tulajdonosáról. Egy kutya a gazdájáról. Egy autó a vezetőjéről. Nem véletlenül vannak árulkodó kapcsolódások, kötelékek, összefonódások életek, sorsok – akár helyek és tárgyak között. Nem véletlenül vagyok ott, ahol vagyok. Nem véletlenül érzem azt, amit érzek; gondolom azt, amit gondolok. Ezek a felismerések már önmagukban is nagy előrelépésnek számítanak a kérdés megválaszolásában. Ki vagyok én?

Sokan úgy vélekednek, hogy ők tulajdonképpen azok, amiket birtokolnak, felhalmoznak. Az embert az ősi kísértés nem hagyja ilyenkor nyugodni. „Olyanok lesztek, mint az Isten!" Csak nyújtsd ki a kezed, meg tudod csinálni, meg tudod szerezni, képes vagy rá! Hány élet futott már így zátonyra, ment már tönkre, mert a szívet elbizakodottá és felfuvalkodottá tevő világ szavára hallgatott.

Talán nem erős megállapítás, ha azt mondjuk: lelkiekben hasonlítunk egy Matrjoska babára, amelyből újabb és újabb figurák kerülnek elő. Egy ilyet kézbe véve, hajt bennünket a kíváncsiság, hogy megtaláljuk a legbelsőt, amit már nem lehet tovább bontani. Érdekes, hogy a bábu készítését a mester ezzel a legbelső egységes darabbal kezdi és utána esztergálja köré a többit. Mennyi réteget pakolunk mi is magunkra, és mennyi réteg rakódik ránk. De akkor ismerjük meg leginkább önmagunkat, ha a legbelső lényünkhöz kerülünk közel. Van egy nagyon szép kifejezés a Bibliában: „a szív elrejtett embere". Megtisztítva minden felesleges, ráerőltetett, valósnak vélt jellemzőtől. Lelkünk igazi vonásai ott legbelül vannak. Ha magunkat meg akarjuk találni, egy kicsit „el kell vesznünk" mint a tékozló fiúnak, aki eltékozolva az atyai örökséget; elhagyott, kiszolgáltatott állapotában, vagy mondhatjuk úgy is, hogy minden felesleges emberi rétegtől megtisztulva „magába szállt". Helyreállt a rend az életében, megtalálta önmagát, átértékelt mindent, újragondolta az életét.

Bizony, nem könnyű kalandra vállalkozik az, aki az önismeret útjára lép. A sok buktató, tévút, zsákutca ellenére mégis eljuthat az ember odáig, hogy kimondja: tudom, ki vagyok. Tudom, milyen vagyok. Tisztában vagyok gyengeségeimmel és kapott talentumaimmal. Tudom, honnan jövök és hová tartok.... Tudom, hogy célja van életemnek. S majd a legvégén tudom kinek hittem.