Életjelek – Viola Judit

Az élő szervezetek – legyen az növény, állat vagy ember, mind rendelkeznek életjelekkel. Ha nincs semmi baj, a laikus is meg tudja állapítani, hogy él-e az a másik, vagy sem. Amikor azonban baj van, már szakértőre van szükség ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, vannak-e életjelek a vizsgált alanynál, vagy nem.

Ilyenkor egy ember esetében testhőt, vérnyomást, pulzust, bőrszínt, légzést és még ki tudja, mi mindent vizsgálnak, hogy eldöntsék a kérdést.

Nem csak az egyes embernek, hanem a közösségeknek, a családnak, a társadalomnak, a nemzetnek is vannak életjelei.

A közgazdászok azt mondják, a sok hitel felvétele gazdasági életjel, s a lakáspiac mozdulása is annak számít. Biztosan igazuk van, nem értek hozzá.

Hétköznapi emberként, józan paraszt ésszel belátom, hogy a társadalom egyik életjele a születések számának aránya a halálozásokhoz képest. Logikus, hogy az a nemzet élő és életerős, amelyik képes reprodukálni önmagát. Ahol a születések száma egyre emelkedik, ahol a család a legfőbb érték, ott biztatók a kilátások. Azt jelenti, hogy az állampolgárok bíznak a jövőben. Ahol megszületik a második és harmadik gyerek, ott alakulnak ki egészséges családok, egymásra figyelő, egymásért felelősséget vállaló közösségek.

Fekete Gyula a hetvenes években tanulmánykötetet jelentetett meg „Élünk magunknak" címmel és benne megkongatta a vészharangot a magyar társadalom felett. Sajnos, nagyon sok mindenben igaza lett. Mára alaposan elfogytunk, az életjeleink meggyengültek. Szerencsére még nem léptük át azt a bűvös határt, ahonnan már emberi szemmel nézve nincs visszaút. Hogy ne is lépjük át, tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik. Ne magunknak éljünk, hanem egymásért és egymásnak. Tanuljunk a határainkon kívül élő magyaroktól, hogy az itthoni életjelek is nyilvánvalóak legyenek.