Bilincsek nélkül – Rácz Róbert

A mai nap Adorján napja. Adorján Maximianus császár katonája volt, aki azzal írta be magát a szentek közé és a kalendáriumba, hogy az általuk üldözött és bebörtönzött keresztyének hitét látva ő maga is megtért. Fordult a kocka. A fegyencőrből fegyenc lett. Vállalta a vasra verettetést, és a kivégzést is.

Magyarországon 1996-tól ez a nap a büntetés-végrehajtás napja. Börtönök, fegyházak, javítóintézetek dolgozóira és idézőjeles lakóira irányul ilyenkor a figyelem. Számos hazai ítélet-végrehajtó intézmény igyekszik kulturális programokat, családi napokat szervezni erre a napra.

A büntetés-végrehajtás egy folyamat része. Elkezdődik a rend megtörésével, a bűntettel. Folytatódik a rendfenntartó válaszával: a büntetés kiszabásával, a büntetés letöltésével, a bűnhődéssel. És a kör bezárul.

Ismerős folyamat ez. Hiszen a bűnről mindannyian tudunk. Azt kell, hogy mondjam: A bűn a miénk. A sajátunk. Nagyon is emberi. Már-már mesterei lettünk miként kell megbontani a fennálló rendet. Legyen az társadalmi, erkölcsi, esetleg isteni rend. Azt is tudjuk, hogy a bűn minden esetben büntetéssel jár. Szociológia, teológia, jogtudomány, politika egybehangzóan állítja: Bűnhődnie kell a tettesnek. Legyen az akár arányos, akár méltányos, akár igazságos, akár három csapásos. Bűn és bűnhődés együtt jár.

Sok esetben, a hírek szintjén a tett és a következmény csak felszínes voltában ér el hozzánk. De vajon mi történik a mélyben? A szívben, az agyban, a gondolatokban, a lélekben? A cellák priccsei és sértettek ágyai milyen álmokat rejtenek, és éjszakánként mi riasztja a tettest és mi az áldozatot?

Mi az igazi a büntetés? A kiszabott évek, melyek lassan cammognak vagy a tett szörnyű hangja és képe, melyek soha el nem hagynák a gondolatot, és unos-untalan kísértenek?

Mi igazából a bűnhődés? A napok monoton egymásutánisága, szürkesége vagy a lelkiismeretnek állandó furdalása, végül fásulttá válása?

Mi az igazi börtön? A rácsok fagyhideg tapintása, fémzárak rideg csattanásai vagy a bűn súlya miatt röpképtelenné vált sas-lélek jéggé dermedése?

Reményik Sándor találóan fogalmaz: „Ez a legnagyobb bűn./ Ez a legszörnyűbb büntetés./ S a legnagyobb nyomorúság is ez:/ Elhagyott engem az én szívem is."

Ez a vég. Minden bűn végső következménye, minden vétek utolsó kárhozatja, a poklok pokla, mikor elhagy a szív, elhagy az ég, mert a börtönből szabaduló háta mögött bezáruló cellaajtó még nem zárja le a lélek küzdelmét, még nem csitítja a „mit tettem?" örökös marcangolását.

De ahol mi azt mondjuk: Vég, valaki így szól: Kezdet. Ami számunkra elvesztés, az valaki számára megtalálás. A vívódás, a belső küzdés, az jóvá válás vágya elérhetővé teszi a mindig létező utolsó szalmaszálat, az újból és újból pislákoló reménysugarat, a mindig elibénk siető esélyt, és a bennünket elhagyott szív újra dobbanhat, újból érezhet, ismét szerethet, mert van bűn és bűnhődés mellett, bűnbocsánat is.

Ezzel záródik be minden börtön, méghozzá örökre. Ezzel szabadul meg minden bűnös vétkétől, méghozzá végérvényesen. Ezzel tud ismét szárnyalni a lélek, és ezzel lehet mindent, még az elrontott életet is újra kezdeni.

A büntetés-végrehajtás napja is, mint minden más nap is, a bűnbocsánatnak ideje. Éljünk vele, mert csak ez által, a bűnbocsánat által élhetünk!