Nagykövetség – Viola Judit

Minden ország tart fenn más országokban – vagy önállóan, vagy más állammal társulva – külképviseletet. A legrangosabb ezek közül a nagykövetség. Általában a küldő ország tulajdona a telek és az épület, és aki ide belép, úgy érezheti magát, mintha annak az országnak a földjén állna, ahonnan a nagykövet érkezett. Ezek a hivatalok a küldő ország kirakatai, egyszerre igyekeznek bemutatni egy nép kultúráját, értékeit és politikai súlyát. A nagykövetségen lakik – értelemszerűen – a nagykövet. Az a személy, aki az idegen környezetben képviseli hazáját, megvédi és segíti itt tartózkodó állampolgárait. Nagy kitüntetés és komoly rang ezt a posztot betölteni. A nagykövet nem lehet akárki, mert ő excellenciás úr s egy egész ország sűrűsödik a személyében. Vannak másféle nagykövetek is. Van rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, van utazó nagykövet, van jószolgálati nagykövet és ki tudja, hányféle című és rangú képviselője egy-egy közösségnek. Mindegyikük szolgál, közvetít, tárgyal, véd, bemutat, megjelenít. Nem szabad figyelmen kívül hagyni őket, vagy lekicsinylően bánni velük, mert az őket ért atrocitásokat a küldő ország megtorolja.

Túl az ötvenen egyre inkább úgy érzem én is nagykövet vagyok. Tárgyalok, nyilatkozom, közvetítek, védek, elítélek, mentek másokat és elsimítok konfliktusokat. Csak az a kérdés kit képviselek, mit képviselek? Önmagamat vagy másokat? Ha önmagamat, akkor azt képviselem-e aki, vagy ami vagyok? Vagy ha megfordítom a kérdést: Az vagyok, amit képviselek?

Ha másokat akarok képviselni, van-e megbízólevelem, meghatalmazásom, hogy azt tegyem, amit teszek? Vagy esetleg csak magam neveztem ki önmagamat és feleslegesen vállalom fel mások ügyeit? És vajon engem is vissza lehet hívni, mint egy diplomatát?

Csupa nehéz és eldöntendő kérdés. A biztos válaszokat nem tudom, de mindennap keresem!