Átmeneti korban a kultúra nemesei – Elek György

Kulturális rendezvényeinken mindig megjelenik valamelyik magas beosztásban lévő személy valamely megyei hivatalból, vagy akár magasabb szintről, aki köszöntőt mond, majd felsorolja, hogy mennyire fontos a kultúra, a hagyományőrzés, és mennyit tett az általa képviselt intézmény annak támogatásáért. Közben feltesszük magunkban a kérdést: beszélhetünk–e egyáltalán egy olyan kulturális mozgalomról, amely túlmutat az alkalmi rendezvényeken és iskolai ünnepségeken? Átmeneti korban élünk több mint húsz éve, amikor a megélhetési gondok enyhítése, vagy az anyagi javak biztosítása ugyancsak a megmaradás, vagy a fennmaradás, a versenyképesség feltétele. Az értékmentés, akárcsak a kultúra, háttérbe szorul, másodrendű szerepre kényszerül. Aki manapság közművelődési missziót vállal, az anyagilag meglehetősen jól szituált, vagy pedig a megszállottak egyre fogyatkozó táborába tartozik. No, és van a harmadik kategória, amikor egyik–másik ügyeskedő a pályázati, vagy közpénzekből igyekszik olyan rendezvényeket, eseményeket szervezni, amelyek a hagyományőrzés, a kultúra ápolása látszatát keltik, de ezek jelentős összegek felhasználásával olyan szűk körökben zajlanak, hogy ha jól belegondolunk, értelmetlenek. Valahogy hiányzik az a közművelődési élet, ami befolyásolja a közösség gondolkodását. Hogy miért nem alakul ki egy hatékony kulturális élet, azt több mint húsz éve a múltra hárítjuk, de el kellene gondolkodni azon, hogy ez meddig mehet, hiszen már így is elszakadt a szál a múlt és a jelen között, a jövőről szinte nem is beszélhetünk. A sikertelenséget sokan az 1919–ben végbement főhatalom-változásig vezetik vissza, de lehet felelős a bő negyvenévnyi népi demokrácia szocialista–realista és sajnos erősen nacionál–kommunista jellege is. 1947–1989 között gyakorlatilag elsorvasztották a kulturális életet, aláaknázták az értelmiségi utánpótlást, szétverték, vagy rendszerbaráttá tették a megmaradt előadásokat, kultúreseményeket, és nem utolsósorban megszűnt az igényesség. Az új iránti igény, a művészeti mondanivaló iránti érzékenység elsorvadt. És mi van most? Néhány megszállott kivételével, egyre többen próbálnak önmaguk számára megélhetési lehetőséget keresni a kulturális események szervezéséből. Mintha még mindig a „nem írok, nem olvasok" kategóriának kedvezne a szerencse, mintha még mindig ők lennének a kultúra nemesei.