Vannak még jó emberek (1) – Ambrus Enika

Ez után a cím után talán kérdőjelet kellene tennem, vagy felkiáltójelet, vagy csak egyszerű kijelentő mondatként pontot. Azt hiszem, mindenkinek van jó és még több rossz tapasztalata ez ügyben. Én az az embertípus vagyok, aki görcsösen hisz az emberek jóságában. Talán éppen ezért csattannak a lelkemen a pofonok nagyobbat, mint azok lelkén, akik eleve a rosszat tételezik fel mindenkiről, tudván, hogy önzők, irigyek, kukacoskodók és gonoszak a körülöttük lévő emberek. Ők azt mondják, nem pesszimisták, csak realisták.

Életem jelen szakaszában sok keserű tapasztalaton, csalódáson vagyok túl, s talán éppen ezért keresem a velem megtörtént jót, azokat a pillanatokat, amikor megéreztem, vannak még jó emberek. S csak ezt tudom tanácsolni mindenkinek, aki épp a sebeit nyalogatja, könnyeivel küzd: keresse elő emlékezetéből a jókat, hogy visszanyerje hitét az emberekben, hogy visszaálljon a lelki egyensúlya. Ezt teszem most én is.

Évekkel ezelőtt egyedül éltem egy kis faluban. Nem a szülőfalum volt, úgy kerültem oda, de úgy szerettem, mintha mindig oda, közéjük tartoztam volna. Egy nap vendégeket vártam, ízletes ebédet és valami finom sütit szerettem volna készíteni számukra. Nem vagyok egy nagy konyhatündér, de a szakácskönyvek és a süteményes könyvek sokat javítottak hiányosságomon. Kiválasztottam az aránylag egyszerűnek tűnő süteményreceptet. Nézzük, milyen hozzávalóim vannak. Mivel egyedül éltem akkor, nemigen foglalkoztam a hűtőszekrény feltöltésével, így gyakorlatilag egy kis vajon és lekváron kívül semmilyen hozzávalót nem találtam otthon. Szépen fölírtam egy darab papírra, mire van szükségem, s elmentem a kicsi falu kicsi boltjába megvásárolni a sütihez valókat.

A faluban szerintem rajtam kívül mindenki tartott a baromfiudvarában tyúkokat, így a boltos a fogyó tojáskészlet feltöltésével nemigen fáradt. A tojáson kívül mindent kaptam, de hát mivel lehet a tojást helyettesíteni? Azt hiszem semmivel, legalábbis a süteményes könyv efféle varázslásokról nem írt, csalódottan mondtam el a bolt közönségének, szerettem volna finomsággal meglepni a vendégeimet, de hát tojás nélkül nem lehet sütni! A bolt közönsége akkor rajtam kívül 3 emberből állt: A boltos vállat vont, s közölte, jövő héten hozat tojást – gondoltam, a vendégeim abból a sütiből már nem esznek, amit jövő héten sütnék - ; egy kisfiú türelmetlenkedett, mert a kezében tartott, fagyasztószekrényből kivett jégkrémet szívesen nyalta volna már, s nem értette, miért tartom föl az eladót; s egy idős néni, akit látásból ismertem, azt is tudtam hol lakik, de a kölcsönös köszönésen kívül nem sok szót váltottunk eddig, olyan rideg néninek tartottam, gondoltam, biztos megvan a maga baja, keresztje, oka, hogy ilyen zord legyen. Ő nem szólt semmit, nem kapcsolódott bele az én tojásproblémámba, talán azt gondolta, tarthatnék én is tyúkot, akkor lenne elég tojásom.

A kisfiúról példát véve én is vettem végül egy nagyobb doboz jégkrémet, ez lesz a desszert. Otthon egy kicsit dohogtam még magamban, gondolatban rossz üzletembernek titulálva a boltost, aki nem igyekszik a vásárlói igényeit kielégíteni, de aztán elcsitult bennem a rosszkedv, legalább nem kell fáradnom a süti elkészítésével, biztosan úgysem sikerült volna.

Nekiláttam az ebéd elkészítésének, legalább étel legyen, ha már süti nem is, amikor megszólalt a csöngő. Kimentem, a kapuban a zord néni állt, aki a boltban rezzenéstelen arccal és szó nélkül hallgatta végig panaszáradatomat, kezében egy kis kosár, tele tojással. Most sem mosolygott - pedig akár ki is nevethetett volna -, csak átnyújtotta a kosarat „süsse meg a süteményt a vendégeinek" mondat kíséretében.

Alig tudtam megköszönni, hirtelen egy sírásgombóc fogta össze a torkom. Pár tojás, s helyreállt bennem a rend, visszaadták ezek a tojások a hitemet, hogy vannak még jó emberek.