Vannak még jó emberek (2) – Ambrus Erika

Egy nagyon régi Szilveszter éjszakáján, illetve Újév reggelén történt velem a következő eset. Baráti körben búcsúztattuk az óévet, vidámság, buli, remek hangulat. Másnap, újév első napján mennem kellett valahová, ahol vártak. Fontos volt odamennem. Jött a reggel, a késői lefekvés késői ébredést eredményezett, meg erős fejfájást, kapkodást. Gyorsan öltöztem, szedtem magamhoz a szükséges dolgaimat, siettem, hogy elérjem a buszt. Akkor döbbentem rá, a retikülöm pénztárcástól, személyi iratostól, bankkártyástól, telefonostól ott maradt az esti baráti kör egyik tagjának az autójában. Éjjel ki törődött ezzel, de most! Az előző éjszaka hangulatától, vagy ettől a felismeréstől fájt-e jobban a fejem, nem tudom, csak azt tudtam, nekem el kell jutnom oda, ahol várnak. De hogyan, mikor pénz nélkül nem szállhatok autóbuszra? Honnét szerezzek Újév reggelén pénzt? Senkit nem ismertem a városban, ahol akkor éltem, a baráti kör messze, hajnalban hazaautóztak, föl sem tudom őket hívni, hiszen a telefonom is náluk maradt, nyilvános telefon meg csak pénzérmére működik, ami szintén a baráti autó mélyén várt elköltésre.

Szőke fejjel hirtelen a zálogház jutott eszembe. Nem ismerem ezt az intézményt, de tévés emlékeimből hallottam már arról, ha sürgősen kell pénz, beadod valamilyen ékszered, s majd kiváltod jobb időkben. A szomszéd utcában volt a zálogház, tudtam, mert párszor elolvastam a hirdetési táblát az ajtajuk fölött. Fejfájósan, kicsit kuszán, de reménykedve siettem hát oda. Igenám, de január elseje volt, a város még aludt, minden bizonnyal a zálogház üzemeltetője is, ZÁRVA tábla takarta el a gyors pénzt ígérő reményt keltő hirdetést.

Kétségbeesetten és tanácstalanul siettem a buszállomásra, csodában reménykedtem, még egyszer áttúrtam minden létező és nem létező zsebem. Hiába. Közben szidtam magam gondolatban eleget, hogy lehettem ilyen felelőtlen, meg fogadkoztam, újévi fogadalomnak is beillett, soha többé ilyen bulit!

Körbenéztem a buszállomáson, 20 perc múlva indult is volna egy buszjárat a kitűzött célállomás felé, de ugyan, miből fizetem ki a buszjegyet? A buszpályaudvaron minden zárva volt, a büfé, a lángosos, az újságos, a trafik, minden. Illetve, egy fogadóiroda volt nyitva. Odasomfordáltam az ajtóba, ezt az intézményt sem ismertem, nem tudom, hogy kell fogadni, egyáltalán, mire kell fogadni, de azt tudtam, hogy ott valami pénzforgalomnak kell lennie, még akkor is, ha a fogadóirodás egyedül ült az ablak mögött, ügyfél híján. A busz indulásának az időpontja sürgetett, összeszedtem minden erőmet, s bementem; szépen köszöntem, s kissé zaklatottan elmondtam esetemet az ablak mögött ülő férfinak, kérve a segítségét. Olyan, de olyan magasról nézett rám, végigmért többször is. Vajon, mi járhatott a fejében? Hitte a mondókámat? Ruházatomból ítélve hajléktalan kéregetőnek nem nézhetett. Mit gondolt akkor rólam? Rettenetesen szégyenlettem magam, s igazából nem is fűztem nagy reményeket ehhez a próbálkozáshoz, de mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodtam a férfi tekintetébe.

Nem szólt semmit, nem kérdezett semmit, kinyitotta a pénztárgép fiókját, s kivett belőle a kérésemtől jóval nagyobb bankjegyet, kinyújtotta az ablakon, - boldog újévet -, mondta, s az előtte lévő újságra fordította a tekintetét. Többé nem nézett rám. Valamit talán motyogtam köszönésképpen, s rettenetesen éreztem magam. Ugyanakkor boldogan. Lám, vannak még jó emberek.

Estére visszaértem a buszpályaudvarra; ott, ahova mennem kellett, örültek nekem; napközben a retikülöm is hozzám került, barátaim reggel rögtön észrevették, hogy mi történt, s hogy gondban lehetek, hát elhozták. A fogadóiroda még mindig nyitva volt, a fogadóirodás ott ült az ablak mögött, keresztrejtvényt fejtett. Megköszöntem és visszaadtam neki a pénzt. Most rajta volt a meglepődés sora, nem gondolta, hogy viszontlátja még a pénzét. Mivel még mindig az év első napja volt, most már én is tudtam neki boldog újévet kívánni, s remélem, benne is rögzült: Vannak még jó emberek.