Vakság – Rácz Róbert

Október 15-e van. Ezen a napon van a fehérbot világnapja. Az 1920-as években a francia Guilly d'Herbemont grófnő kezdeményezésére terjedt el a világban ez a segédeszköz. Mikor a grófnő látta a forgalmas párizsi utakon a vakok elesett voltát, félénk botorkálását, arra az elhatározásra jutott, hogy valamiféle segítséget nyújt számukra. Anyja sokszor próbálta lebeszélni, és a korabeli úrnők divatosabb tevékenységét ajánlotta neki, hogy irodalmi művek Braille rendszerű átírásával foglalkozzon, és ezzel támogassa a szemük világát vesztetteket. Ő azonban tántoríthatatlannak bizonyult és a fehérbotban találta meg azt a kézbe vehető eszközt, amely segíti a vakok és gyengén látók közlekedését, és aminek tulajdonképpen az a szerepe, hogy két világot valami módon összekössön. A látók és a vakok világát. Ez az egyszerű eszköz lett az összekötő kapocs, hiszen egyrészt a világtalanok világában nyújt pótolhatatlan segítséget, másrészt a látókat figyelmezteti, hogy a környezetükben egy sérült ember tartózkodik. De azt kell, hogy mondjuk, hogy maga a grófnő lett akaratlanul is az igazi kapocs a két világ között, a maga leleményességével, kitartásával, odafigyelésével, empátiájával. Magyarán emberségével.

Manapság nagyon sok fehérbotra volna szükségünk, mert, ahogyan mondják minden ember egy külön világ, és nincs, ami összekötné őket. És ezek a világok átjárhatatlannak, békétlenek, másnak bizonyulnak. Közöttük, azaz köztem és a másik ember között áthidalhatatlan szakadék tátong. Csak küldözgetjük egymásnak a szem csüggedt sugarát, de köztünk a jeges űr lakik. Más vagy te és más vagyok én. Más az én világom, más a tiéd. Más az egészségeseké, és más a sérülteké, más a szegényeké és más a gazdagoké, más a fiataloké és más az időseké, mint ahogyan más a vakoké és más a látóké is. Össze kellene kapcsolni ezt a sok világot!

Nagyon sok fehérbotra volna szükségünk, mert, mint a valamikori nagyvárosi forgatagban közlekedő világtalanok, mi is emberi kapcsolatainkban, a mindennapokban, emberségünk terén bizony csak botorkálunk, bizonytalanul lépegetünk, összeütközünk, vakon megyünk el embertársaink mellett, és minden perc magában hordozza a balesetet és a tragédiát. A balesetek pedig mindig roncsokat hagynak maguk után és áldozatokat követelnek.

És nagyon kellene egy fehérbot a világ kezébe, mert óvatosságra intené a világ urait, hogy észrevegyék a világtalanokat. Nagyon kellenének a fehérbotok, mert talán lelassítaná napjaink féktelen és felelőtlen száguldását.

De igazából nem jelképes segédeszközökre, nem egy fehérbotra van szüksége világunknak, hanem emberségre, együttérzésre, odafigyelésre, segítségre. Mert a fehérbot maga az ember.

E nélkül csak vak vezet világtalant.