Mindennapi kenyerünk – Lovász Krisztián

Nincs, vagy legalábbis nem nagyon találni még egy olyan mondatot, olyan egyetemes kérést, mely a világ bármelyik pontján éljen az ember, ugyanolyan előjellel, és ugyanazzal a vággyal hangzik el, mint a mai címben, a „Kenyér Világnapján" kimondott. Milliók és milliók, sőt megkockáztatom, hogy milliárdok, naponta mondják ki azt a félmondatot, amely így hangzik, „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...".Akkor pedig e mögött a félmondat mögött, valami nagyon figyelemre méltónak kell lenni, ami nem másról, mint konkrétan az életről, illetve az élet tovább meneteléről szól.

Amennyiben ma nem a kenyér világnapjára emlékeznénk, úgy rengeteg lehetőség felmerülne előttünk, hogy ki mit tart kenyérnek, és az is különleges és meglepő lenne, hogy mindezt ki honnan és hogyan tudja vagy akarja biztosítani.

Az egyre mélyülő gazdasági válság, majd az ebből következő, a társadalom komoly rétegének mindennapos küzdelmei nemcsak gondolkodóba kell, hogy ejtsenek minket, hanem szükséges, mi több létfontosságú, hogy tettekre sarkalljanak mindenkit. Óvjuk, mert létfontosságú! A hétköznapokban mindezek ellenére sok helyen tapasztalható pazarlás élelmiszerrel, kenyérrel szemben, szándékosan, vagy gondatlanságból elkövetett cselekmény; tekinthetjük tehát a mindennapi kenyeret korunk egyik legnagyobb mártírjának, hiszen ártatlanul szenved azok miatt, akik élnek belőle és általa. Amikor pedig a kenyér már nem kenyér, akkor az élet sem tud azzá lenni, amire kaptuk: élet.

Szabó Dezső, Az elsodort falu című regényének egyik bekezdésébe kapcsolódva a következőt olvashatjuk: „Újból vetettek, a téli vackaiból kibújt nép újból földnek hajolt. (...) Ebben az évben július végére maradt az aratás. Mert közben nehéz idők jártak. A haragos hegyek jeges és viharos esőt fújtak a növekedő ígéretre, és hosszú sávokban fektették sárba a feltörő életet." (132.o.)

Már a kenyér szülőkalásza is olyan nagy tisztelettel kerül említésre, hogy az már eleve feltétlen meghajlásra készteti az olvasót, most pedig a hallgatót is: növekedő ígéret, és feltörő élet. Ezekben benne van valami olyan titok, amit csak és kizárólag a búza képes hordozni; még pedig ahogy a 20. század Erdélyében, úgy a Kr. előtti Egyiptomban, vagy éppen lakóhelyünk mezőinek földjén. Egy titok, mely legalább ilyenkor eszméltessen minket arra, hogy az élet menni akar, és menni is fog tovább. Mindez pedig azért, mert az életnek mennie kell tovább. Régen újkenyértől újkenyérig, ma, újabban sokak vágya, hogy legalább addig, míg a nyakukon lévő törlesztés leszakad. Talán többre haladna a mai ember, ha nem a messzi éveket szemlélné hunyorítva, hanem a következő lépést látná élesen. Lássa meg, vegye észre és komolyan azt, ami a legközelebb van. Ma, a búzát.

Érdekes, a búza nem felejtett el búza maradni, ezáltal a kenyér sem változott meg, hiszen együtt hirdetik a feltörő élet győzelmét és így lesz nekünk is növekedő ígéretünkké. Szeretni a kenyeret, a mindennapit, és nem elfelejteni asztalunkon való megpihenését, mosolyát és lendületet adó erejét. Mindeközben pedig úgy élni, hogy nyoma se legyen a pazarlásnak, és a méltatlan bánásmódnak, hiszen ha kenyér nincs, mi sem vagyunk.