Gyorshajtás – Fábián Tibor

Már a harmincas éveimet tapostam, amikor egy őszi nekidurálás pár hónapos eredményeként, megtanultam vezetni. Addig csak gondolatban fogtam a volánt.

Egyetemi tanulmányaimat egy amerikai református gyülekezet támogatta, közben dolgoztam is, s valahogy összegyűlt az évek során az autóra a pénz.

Azóta eltelt éppen négy év, s a vezetés már a mindennapok része lett. Elsősorban munkával kapcsolatban kell napról napra autóba ülni.

Az elején bizony nehéz volt megállni. Bokrok, kerítések, no meg az autó látta kárát. Fel kellett hát idéznem az oktató előrelátó szavait: gyorsan menni könnyű, de megállni nehéz.

A gyorshajtás mindennapjaink része. Gondolom sokan sorolhatnánk az útszakaszokat, az utcákat: itt és itt állítottak meg, ennyivel mentem, amannyit fizettem.

Érdekes: beidegződés, vagy valami rosszul értelmezett óvatosság lenne? Mindenesetre, ahol már megjártam, magyarán: megállítottak gyorshajtásért, ott szinte reflexből lassítok...

Gyorshajtás. Ízlelgessük kissé a szót. Mit jelent ez a magunk életében? Az autó és gázpedál nélküli életünkben. Hol, miben hajtok túl gyorsan az életben? Miben kellene lassítanom?

Mi az, amiben a száguldás miatt elvesznek körülöttem a körvonalak, s a fontos személyek is tovatűnnek mellőlem?

Ifjúsági alkalmainkon folytonosan vissza kell térnünk oda, hogy: Kedves rohanó ifjúság, fiatal barátaim, lassítsunk! Csak így tudunk a másikra figyelni. Sőt, magunkra is! Mert százhúszas tempónál, s felette, csak a pörgést, zajt és sebességet észlelni.

A gyorshajtásban mindig ott lapul a rizikó, és a kérdés: meg tudok-e állni? Ki tudok-e szállni? Ezért, ha többet akarok látni a világból - a másokéból és a magaméból, lassítanom kell. Vagy éppen megállnom, szemlélődnöm, figyelnem.

Azt, ami körülvesz. Rácsodálkozni, meglátni. Észrevenni. Betelni vele.

Élni.