Régi fényképek bűvöletében – Viola Judit

Szeretem a régi fényképeket. Ünnepi pillanat, amikor előveszem őket a dobozból, ahol csoportosítva őrzik gondosan a múltat, a családomét, a barátokét, ismerősökét.

Szeretem nézni apám arcát a műtermi fotón, ahogy délceg katonaként 1941-ben belenézett a lencsébe. Szeretem látni szája szögletében azt a kis, megbúvó félmosolyt, amit se a hadifogság, se az 50-es évek meghurcoltatásai, se az öregkor kínjai nem tudtak letörölni róla. Szeretem a pillanatképeket, amiket ócska kis amatőr gépekkel fényképeztek, megapixelek és kilobájtok nélkül. A tanyát, ahol nyári mulatságra gyűltek össze a hajdúsági kisváros fiataljai. Képeket a kedvenc kutyáról, a lovakat a szekérrel, amin Pestig menekült a harcok elől a család. Azokat a dolgokat, amiket nem láthattam, mert még nem éltem, vagy láttam, de nem emlékszem, mert kicsi voltam. Jó látni, tudni, milyen volt az élet akkor, előttem, nélkülem és milyen azután velem.

Biztonságot adnak a megsárgult, kifakult fotográfiák. Tudom, hogy honnan jöttem, ki vagyok és hová tartozom. Jó tudni, hogy előttem is létezett a világ, a család és utánam is létezni fog. Kézbe vehető kapocs a régi fénykép, ezért értékes. Sajnálom a mai világ gyermekeit, akik csak telefonjuk vagy számítógépük memóriájában őrzik a képeket, sokszor jóval többet, mint aminek értelme van. Mi lesz, ha valami elromlik és a múlt képei megsemmisülnek? Pótolhatatlan lesz a veszteség.

Szeretem a régi fényképeket. Jó látni anyámat a szoboszlói fürdőben, gyönyörű fiatal lányként, úgy ahogy én, a legfiatalabb gyerek az életben soha nem láthattam. Ahogy gyönyörködök benne, rájövök, hogy ezt a kicsit féloldalas fejtartást ismerem, valahol mégiscsak láttam már! Hirtelen ráébredek, ma reggel, a fürdőszobában, amikor a tükörképemmel néztem szembe!