Új inkvizíció – Elek György

Összehúztam a szemöldököm, amikor meghallottam, hogy milyen mélyen felháborodott a Szociálliberális Szövetség Szatmár megyei szenátora amiatt, mert a krasznabélteki római katolikus templomban a sváb deportáltak emlékére celebrált szentmisén egyetlen román szó sem hangzott el. Egy ideje szokássá vált, hogy politikusokat is meghívnak egyházi rendezvényekre, de kampány idején, vagy ha az érdekük úgy kívánja, hívatlanul is elmennek. (Így fogunk lassan oda jutni, hogy nemcsak a parlamentben kell növelni a helyeket, hanem a templomokban is az első sorokat.) No, de vegyük sorjában! Miért megy valaki templomba? Elsősorban azért, hogy hitét erősítse, egy közösségben legyen azokkal, akik hasonló módon gondolkodnak, megegyezik a vallásuk, világnézetük, Istennel való kapcsolatuk. Azok, akik csak bizonyos események miatt mennek el egy istentiszteletre vagy szentmisére, megtisztelik jelenlétükkel azt a közösséget, de nem várják el, hogy miattuk megváltoztassák a szokásrendet. Én mint református gyakran megyek római katolikus templomba, nem vetek keresztet, nem térdelek le, de összekulcsolom a kezem. Tudni kell azt is, hogy a hit megújításának egyik gyújtó szikrája a Németországból elindult reformáció volt, ami nemcsak azzal járt, hogy megalakultak a protestáns egyházak, hanem azzal is, hogy megújult a római katolikus egyház. A megújulás egyik pozitív következménye az volt, hogy lefordították német nyelvre a Bibliát (majd számos más nyelvre is), hogy a hívek azt anyanyelvükön olvashassák. Krasznabélteken sem történt más, mint az, hogy a svábok megemlékező ünnepén német nyelvű szentmisét celebráltak. A megjelenés a magyarok és a románok számára nem volt kötelező, de aki ott akart lenni tiszteletből, az nem várhatta el, hogy őt köszöntsék, hanem megtisztelő kellett legyen számára, hogy ott lehet, és megpróbál beilleszkedni abba a szertartásrendbe. A szenátor azzal fenyegetőzik, hogy egy törvénytervezetet indítványoznak, melyben kötelezővé teszik a román nyelv használatát. Évszázados küzdelmek során sikerült elérni azt, hogy a római katolikus templomokban ne latinul, hanem anyanyelven celebrálják a szentmiséket, most egyes politikusok kedvéért új lépéseket kell tenni. Pedig ha ismernénk egy kicsit a történelmet, eszünkbe jutna, hogy Caligula helytartója sem tudta a zsidók templomába bevinni a császár szobrát, a walesi énekesek közül „egy se tudta mondani, hogy éljen Edward!", sőt a román diktatúra éveiben azok, akik közül most sokan ünnepi eseményeken ott szoronganak a templomok első soraiban, hiába tettek meg bármit, nem tudták kiűzni a magyar nyelvet a templomokból, és nem tudták ateistáknak nevelni azokat, akik nem magukat mutogatni mentek a templomba, mint most sokan, hanem hitből és a magyar szó iránti vágyakozásból.