Egy panasz tanulsága – György András

Az egyik barátomnak segítettem, hogy megszervezhessen egy koncertet. Odalépett hozzánk egy madárcsontú idősebb hölgy. Munka iránt érdeklődött, takarítani szeretne. Nem tudtunk segíteni neki. Eddig bírta. A hangja elvékonyodott, a szeme síróssá vált, és panaszkodott. Nem törődött a zavarunkkal és a távolabb lévők közönyös tekintetével.

Pár perc alatt elsorolta, hogy remek munkája volt, megbecsülték, ezek mellett a beteg férjét példaadóan ápolta, ám a nyugdíja kicsi, alig képes eltartani magát, felvették volna takarítani, de a főnök megtudta, hogy már öreg, volt a munkahivatalban, mert van ismerőse, de ott annyi a munkanélküli, mint még soha, egyetlen fia az öröme, és az unokája, a drága. Látszott rajta a beletörődés, de nem hajlandó elfogadni, hogy ilyen gonosz arca lett a világnak.

Csak bökögni tudtunk válaszul, ami ötletünk hirtelen támadt, azt a tapasztalata egyetlen fejrándítással söpörte félre. A barátomon látszott, hogy kínos neki a jelenet, ezért kettesben hagyott minket. A hölgy leült velem szemben, próbáltam beszélgetni, de egyetlen érvvel sem tudtam pillanatokra se áttörni a keserűségét. Kénytelen voltam feladni, csak együttérzően bólogattam. Majd felállt, megköszönte a beszélgetést, bocsánatot kért, hogy megzavarta a tárgyalást, és észrevétlenül elment.

Hamar pontot tettünk a szervezés végére, egyedül maradtam a cigarettámmal és a panaszkodó asszony alakjával. Ott feküdt előttem az asztalra kiterítve egy egész életnyi sors, amely jelen pillanatban megoldásért kiáltott. Fogást kerestem az ügyön. Végigjárattam eszemben a vállalkozó ismerőseimet, kitől érdeklődhetnék munka után. Ez adott némi enyhülést, de a bennem hagyott keserűséget nem oldotta fel.

Édesanyámra gondoltam, aki hasonló korú. Megszakadna a szívem, ha ilyen helyzetben látnám, panaszkodva, megalázva. Nem normális, hogy egy ledolgozott élet után ilyen helyzetbe kerülnek emberek. Ez a kiszolgáltatottság egyenrangú a megbélyegzettséggel, a nyilvános megszégyenítéssel: Öreg vagy dolgozni, öreg vagy embernek, nincs Rád szükség. - ezt égeti rá a fiatalos lendületű fogyasztói társadalom a nyugdíjas ember arcára. A modern világnak ezt bélyegét - hol méltósággal, hol panaszkodva - sok öreg, nyugdíjas viseli.

Hogyan juthattunk el odáig, hogy hatvanegynéhány évesen már nem kell az ember? Hová tűnt a világból a nyugodt öregkor a maga higgadt tartásával, öreguras eleganciájával, nagymamás étel-illatával?

Elloptuk. Magunktól loptuk el. Mert dolgozni kell, mert rohanni kell, szerezni kell, gyűjteni kell, birtokolni kell, mert a fiatalé a világ. Az öregé pedig az, ami marad, és nekik nem maradt semmi abból, amit gyerekként a családi fészekből hoztak. A házat is és a telket is eladták, a tartalékot felélték a fiatalok, akik nem törődnek a fészekkel, mert jobban kell a mobiltelefon, az autó és a pillanatnyi szenvedélyek. Így fosztottuk ki őket és így fosztottuk ki magunkat. Mégsem mi lettünk a koldusok, hanem ők, az öregek, akik nemcsak munkát koldulnak ismeretlenektől, hanem megbecsülést is.

Mit kellene tenni? Sokat. Nagyon sokat, holott én is tudom, hogy sok kifosztott állapotot már nem lehet megváltoztatni. Először is önmérséklet kell és szerénység, amit csak Tőlük tanulhatunk meg. Nekik elég a kevés is, Ők még értik, hogy „nagy dolog az istenfélelem megelégedéssel." Ezt vegyük át tőlük, ezt vegyük el tőlük, ne az önbecsülésüket.