Az áldástudatúak – Vörös Éva

Vannak két lábon járó átkok. Ilyen a szemközti szomszéd skizofrén lánya. Azokon a napokon – és ezeknek se szeri se száma – amelyeken elgurul a gyógyszer és a csatornába szívódik fel, egész nap üvöltözik és artikulátlan hangon, eltorzult arccal rikácsol. Mindezt nem otthon teszi, hanem kinn az udvaron, lehetőleg olyan helyen, ahol minél több szomszéd nyugalmát zavarhatja. Nem venném magnóra, mit gondol ilyenkor az éjszakai műszakból hazaért hullafáradt munkásember, akit mind untalanul felriaszt álmából. De csak az Úr Isten a számlálója azoknak a sóhajoknak, amik a földszinti özvegyasszonyból szállnak az égre, akinek az ablakpárkányára teszi kifogyhatatlan kávéját és cigarettáját, és onnan üvöltözik mobilján, ahol a vonalnak a másik végén valószínűleg régen nincs hallgató. Azok mi vagyunk, különösen nyáron. Belekezdtem, és hosszan fogalmazhatnám az átkos élet mibenlétét, és még meg sem említettem a részeges apát, a férjét megcsaló adminisztrátornőt, a menyét kikészítő anyóst, és a felnőtt gyermekének parancsolgató apát vagy a csekély örökséget elpereskedő gyerekeket. Bőséges a mintatára a közszemlére szemérmetlenül kitett átok-életeknek.

De vannak született áldások, akiknél a tekintetünk önkéntelenül is angyalszárnyak után kutat, mert ezek a lények olyan kedvesek, segítőkészek, egyszóval angyaliak. Egy édesanyának a lánya elköltözése lelki mélyrepülést okozott. Másik városba ment egyetemre, s ezt ő szabályosan meggyászolta. Mert ez a gyermek születése pillanatától fogva, számára semmihez nem hasonlítható áldás volt. Más anya alig várja, hogy a csecsemője elszunnyadjon, hogy végezhesse a munkáját. Vele ezt fordítva történt: leste, mikor ébred már föl a gyermeke, hogy gyönyörködhessen benne, hogy foglalkozhasson vele. Nincs az a szerelem, amely hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit a vele eltöltött idő jelentett az anyának.

Ha elfogadjuk, hogy vannak született áldások, és két lábon járó bosszúságok, akkor itt a nagy kérdés: átjárható-e a két tábor? Átok-gyakornokokból hogyan válhatunk áldás-központú vagy egyszerűen csak áldott életűekké? S ha lehetséges a táborváltás, akkor vajon az csak negatív irányba történhet? A mitológia gazdag tára az angyali aláhullásoknak. Lucifer státuszát is ismerjük: bukott angyal. Egyszóval azzal tisztába vagyunk, hogy különös becsben kell tartani az angyallá sikeredetteket, de a nagy kérdés, átjárható-e a két tábor mindkét oldalról? Kifényesedhetnek-e a besötétedett életűek? Hogy ne mondjam: megjavulhatnak-e? Hát ennél a kérdésnél a logika csődöt mond, s itt csak a hitbeli válaszok adnak reménységet.

Azok, akik komolyan veszik a hitüket, azok rendelkeznek egyfajta elidegeníthetetlen áldás-tudattal. Valamiféle olyan belső képpel, hogy a végén majd jóra jönnek ki a dolgaik, még akkor is, ha pillanatnyilag még a mélységeik alját sem látják. Hitükkel nem tudják kikerülni a nehézségeket, sőt nem egyszer éppen az hozza rájuk a bajt, de ők valamilyen titkos módon éppen a terheik közepette tesznek szert egyfajta túlnani erőre. A bajok elviselése egyfajta áldás-jogosultságot is jelent a számukra. Ők sem angyalok, sőt nem is hisznek a fekete fehér világban, de képesek a fényességet meglátni akár a tapintható sötétségben is. Nehézségeik közepette még akár másoknak kölcsönöznek is áldás-tudatukból. Ezt ők nem pénzért árulják, és még ahhoz is van bátorságuk, hogy ezzel a portékával akár a két-lábon járó átkokat is megkörnyékezzék. S de jó, hogy nem csak átok fog, hanem legalább annyira rabul ejthet az áldás is! Nő a sötétség: áldástudat merre vagy? Szállásodra még nálam is akad hely...