Tiltott határátlépés – Kovács Krisztián (ism.)

Vajon mi lehet a szögesdróton túl? Milyen más világot zárnak el a betonfalak? Kik és hogyan élnek odaát, a sorompón túl? Politikai rendszerek, érák és korszakok újra előjövő kérdései ezek. Mert mindig lesznek tiltott zónák, ahová nem léphetnek be emberek, mert ezt akarja a rendszer, a vezető, a hatalom. S tiltott lépések választják el egymástól apát a fiától, testvért a testvértől, szerelmest a szerelmestől, az összetartozót az összetartozótól.

De vajon tényleg halált szülő szögesdrót és várost kettészelő brutális betonfal szükséges ahhoz, hogy az ember szembetalálja magát mások által behatárolt mozgásterével? Mert míg egyre többen utazhatunk szabadon kényünkre-kedvünkre szerte e világban, mégis sokszor tapasztaljuk meg azt, hogy tiltott mezsgyén járunk. Hiába tervezhetünk álom utakat, hiába keresünk messzi úti célokat, valahol mégis legbelül azt érezzük: Nem lett szélesebb az a tér, ahol igazán felszabadultan élhetünk, élvezhetjük a szabadságot.

Mert kapcsolatainknak mi magunk szabunk határokat: nem engedjük igazán közel magunkhoz a másikat, mert félünk, hogy megszeretnek és megszeretjük, s akkor el nem múló felelősséggel tartozunk egymás iránt. Az őszinteségünket lelki szögesdróttal óvjuk az illetéktelen behatolók elől, nehogy kiderüljön: milyenek is vagyunk valójában. Igazi véleményünket elbástyázzuk, mert gyávák vagyunk karakánul teret engedni igazi énüknek. Valódi vágyainkat befalazzuk, mert félünk szabadjára engedni a tenni akarásunkat, nehogy álmodozónak gondoljanak.

Lehet kőkemény diktatúra, amely szögesdrótokkal akarja elválasztani az összetartozókat; lehet véres katonai hatalom, amely géppuskák tüzével teszi nyilvánvalóvá a tiltott zónákat; az igazi határokat mi magunk szabjuk: elegánsan felöltözve, mosolyogva, egy baráti kézfogás alkalmával, egy csók elcsattanásakor, egy gőzölgő csésze kávé mellett, egy terített asztal körül a szoba hívogató melegében.

S nem is az a kérdés, hogy mi lesz annak a sorsa, aki átlépi a tiltott határokat; nem az az érdekes, hogy mi lesz Judittal, miután kinyitotta Kékszakállú várának összes ajtaját; nem az hagy kérdéséket maga után, akit agyonlőttek a határsávon – mert az ő életük, vagy inkább elmúlásuk egyértelmű. A kérdés az, hogy mi lesz azzal, aki a határokat húzza. Önmaga köré, társai elé, nemzetek közé, összetartozók elválasztására...

Hol a határ a határok között? Meddig mehetek el az elhatárolódás és a határhúzás őrülten veszélyes folyamatában? Mert aki túl sok határt húz, önmaga kerül azok mögé. Aki túl sok tiltott zónát állít fel mások számára, az saját maga cselekvését korlátozza. Aki mindent ki akar számítani, aki mindent a maga helyén akar tudni és látni – az számítja el magát a legjobban.

Az ember egyik legnagyobb gyengesége, hogy nem ismeri a maga határait. Ezért valóban nagyon gyakran valóban tiltott zónába lép, olyan helyre, ahol csak levetett saruval állhatna meg; olyan országba, ami más hatalomnak van fenntartva. Meg kell tanulni a határainkat, hogy hol végződik a lent, az én, az ember, az élet... s ami ezen túl van, az már teljesen más: az a fent, a te, a szent, a halál...

S az embernek meg kell tanulni feloldani a maga határait, szabaddá tenni tiltott zónáit a fent, a te, a szent, az elkerülhetetlen számára. Hogy közeledésük és közeledésünk ne tiltott határátlépés legyen!