Határaink megtalálása – Miskolczy József (ism.)

Határaink és igényeink képe, elgondolkodtató szójátékban hozható egymással kapcsolatba – a határozott igényektől a behatárolt igényekig – majd a határtalan igénytelenségig vezető útvonal ironikus felvázolásában. Igényeink mindig is életünk határait tágító próbálkozásként jelentkeztek és működtek – s igaz az is, hogy az igénytelenség felülkerekedtekor mindig vert seregként vonultunk vissza, korábban meghódított határainkat elveszítve.

Az emberség(!) határait keresve nem az egységesülő Európa ellen-mozgását, a feléledő nacionalizmust, az amúgy ledőlő nemzeti határok mindenfajta más eszközzel történő, rejtett fenntartását akarom megtalálni. Hiszen a humánum határait nem tágítom, hanem igencsak tiltott módon lépem át, ha saját igényeim mentén a másik embert leértékelem, lebecsülő módon bánok vele, s az ő igényeit elutasítom.

Azonban, ha a „terrorizmus" ellen küzdő, hős amerikai tengerészgyalogos, ország-világ előtt úgy nyilatkozik, hogy ez a háború „egy jó buli, csak úgy szaladgál bennem az adrenalin" - akkor már meg kell gondolni, hogy lehet-e még emberségről beszélni? Itt már nem újrarajzolandó uniós határokról, átformálódó értékrendekről és igényekről fog szó esni, hanem a vasökölről. Amely sujtásának irányát olyan emberek határozzák meg, akik csak saját igényeiket követik, s közben (mivel van hatalmuk hozzá) minden határt készek letaposni és legázolni.

Félő, hogy ha ez az irányvonal (ezek az igények és ezek a határvonalak) rajzolódnak mintaként a ma embere elé, előbb-utóbb, nem csupán néhány őrült nézete lesz az, hogy mindent megtehet, mert elég erős-erőszakos hozzá...! Bár Darwin és követői szerint ez az elv: az erősebb győzelme, s az ezen keresztül vezető szelekció formálta ki belőlünk az „embert" – mégis, inkább azt látjuk, hogy az erőszak igényei olyan irányban mozdítják el a közfelfogás, az elfogadott életmód határait, amelyek éppen ellenkezőleg hatnak, azaz újra állatot formálnak az emberből. Olyan állatot, akinek a szemében a tömeggyilkosság pusztán adrenalinmozgató buli, akit pusztán saját önértékelése vezérel, s tv-kamera elé állított hajléktalanként, vagy országelső politikusként csak egyre képes: tökéletesnek hinni a saját produkcióját. Miközben képtelen önmagát a vele szemben állók szemszögéből látni, elvakultságában csak annyira jut, hogy akinek nem tetszik, amit ő csinál, az pusztuljon bele!

Attól tartok, hogy ez már régen túlhaladta az igényesség-igénytelenség általunk még ismert és ember-léptékűnek gondolt határait. Itt már szó nincs a jó ízlésről, az értéket képviselő és hordozó megnyilvánulásról, az ember józanságáról, önbecsüléséről és segíteni akarásáról. Itt már – éppúgy, mint jó néhány most felkapott tv-műsorban – szószerint a túlélésre megy ki a játék! S a vesztes nemcsak a divatból szorul ki, nem pusztán szégyellheti magát – hanem éppen az a vesztes, aki az életlehetőségeit veszti el, aki az általa képviselt értékeket és emberséget nem adhatja tovább, mert életével együtt – veszíti el azt.