Csend (2) – ifj. Csomós József (ism.)

Mi a csend, amelyre annyian vágytak. Írók és költők, nagy emberek, mintha mind ezt áhították volna, altató és szerelmes énekek nyugtató hangulata, remegő pillanat, melyben levegőt sem veszünk, mert tudjuk és érezzük, az igazán nagy dolgok a csendben születnek. Csendben sír fel a gyermek, egy viharos és talán hangos szülés után. Csendben halljuk könnyeink kopogását szerettünk koporsóján, ott csak mi vagyunk és a fájdalmunk. Csendben mondja ki egyik ember a másiknak a szót: szeretlek, és egy egész násznép szíve beleremeg e csendbe.

Csendben – életünk minősített pillanataiban lehetünk, s így igaz ez fordítva is, akkor lehet életünkben kiemelt egy pillanat, lélekemelő egy esemény, ha valahol, előtte... talán utána... esetleg közben, de valahol ellenállhatatlanul ott van és hív, megszólít e régi, elfelejtett barát, a leghűségesebb társ: a csend. A csend, amely soha nem kér és követel, nem akar rád telepedni, nem akar rémisztő erőként befolyásolni, csak egyszerűen hangulatot ad örömeidnek, bánataidnak, vigyázz, hogy mindig legyen egy-egy pillanat, amikor megállsz és végiggondolod, mit jelent neked a csend. Életet, megnyugvást, józan pillanatot, kiszakadást az élet vég felé száguldó sűrűjéből? Ki tudja...

Csak te tudod, van-e csend az életedben. Te látod, ha látható, te hallod, akármilyen furcsa is hallani a csendet. Meghallod-e, ahogy suttogva hív, és közben érzed, hogy ez nem a fülnek, hanem a lélek rejtekeinek szól. Hallod valahol ott mélyen, érzed-e legbelül, mire van igazán szükséged? Van még lelked? Használod még ezt az Istentől kapott csodát, amely csak a csendben találhat önmagára? Lásd meg – szükséged van a csendre, mert a lelked is erre vár ebben a zajos és lelketlen világban.

S akkor ismét te leszel, zajban, viharban, gyászban, önmagad leszel minden helyzetben, mert aki a csendre talál, az önmagát menti meg.