Megbocsátás (1) – Dr. Enghy Sándor (ism.)

Nem a politizálás kedvéért, de annak politikai kicsengését is vállalva, hangzik most el a következő rövid mondat: szabadnak születtünk. Petőfi tudta, hogy tenni is lehet a szabadságért, vagy ha mást nem is tesz az ember, legalább örüljön a szabadságnak, lévén, hogy az nem magától jövő, természetes dolog: „Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor... De szabadok vagyunk!"

A tékozló fiú sem másért ment el otthonról, mint azért, mert ragaszkodott ahhoz, ami az övé: a szabadsághoz. Ebben otthon korlátozva érezte magát. Amikor a vagyonból a ráeső részt kikéri és elmegy, csupán csak szabad akar lenni. Ő így tesz a szabadságáért. Megunta az atyai ház kötöttségét, és szabadulni akart. Persze, hogy mehet, hiszen apja nem zsarnok, nem köti minden áron magához a fiát. Az, hogy hogyan esik fia hálátlansága, egyelőre más lapra tartozó dolog. Hogy ő nem értékeli, amit otthon kap, kár, de ez van. Menjen hát.

Nyilván nem akar magának rosszat a fiú, amikor a saját lábára akar állni. Bízik magában és abban, hogy nincs már szüksége segítségre. Apjával való, korábbi kapcsolata sem számít. Mindennél többet ér az önállósodási vágy beteljesedése. A történet tulajdonképpen egy apa-fiú kapcsolat története, amely megszakad.

De milyen is az élet! Lám mire is jó a disznók vályúja. Ki gondolná, hogy arra is, hogy egy megromlott kapcsolat helyreálljon és továbbéljen. Na, nem csak úgy magától. Ahhoz gondolkodni kellett ennek a fiúnak. Nyilván belegondolt abba, hogy hová jutott az atyai ház védelme nélkül. Nem véletlenül megy oda vissza, hanem mert rájön, hogy egyedül nem megy. Legalább is anélkül, hogy kész lenne bármit változtatni azon, ami az élet igazi lényegét érinti. Ő egyszerűen haza ment. Nem bűnöst keresett. Szükségét érezte annak a kapcsolatnak, amelyet korábban felszámolt. Nem áltatta magát, hogy nem is olyan nagy a baj, de nem is marcangolta magát a végtelenségig, amíg fel nem őrlődik az élete. Elindult haza, mert látta, hogy a szabadság nem minden és főleg – nem minden jó, ami annak látszik.

Ő megtette, ami az ő dolga: odaállt az apja elé, akit elhagyott. Nem csalódott. Kapcsolatuk helyreállt, mert apja megbocsátott. Hiába ment volna haza, ha az apja elzárkózik tőle. De nem tette, mert jobban szerette annál fiát. Szeretete nem merült ki elméleti fejtegetésekben a szülői kötelezettségről, hanem megtette mindazt, amiből fia meglátta, hogy nyugodtan otthon érezheti magát.

Persze nem minden az, amit az apa tett. Ő csak magáért tudott felelősséget vállalni. A nagyobbik fiú semmit nem értett meg ebből. Ő nem bocsátott meg testvérének. Kapcsolatuk megbocsátás és szeretet híján nem is állhatott helyre. Hiába ment haza a testvére, ő nem tudott úgy örülni, mint az apja.

Ebben rejlik a kapcsolatok problémája! Hiába állítaná azt helyre valaki a maga részéről, ha annak mi nem örülünk. Lehet a hibákat sorolni, amiért egy kapcsolat megromlik, de attól nem kerülünk közelebb egymáshoz. Egyedül nem megy. Vannak ajtók, melyek csak belülről nyílnak és csak akkor, ha azokat mi nyitjuk ki.