Akkor is szeretlek... – György András (ism.)

Minden reggel látta őket – anyát és kisfiát iskolába menni – szinte percre pontosan ugyanabban az időben.

Kéz a kézben sétáltak, folyton beszélgettek, a gyerek kérdezett, az anyuka magyarázott.

A buszmegállóban, ahol mindannyian álltak, egyre türelmetlenebb lett mindenki, mert késett a hét-tizes járat.

Az összeverődött kis csoport lassan elkezdte szidni a közlekedési vállalatot, a kormányt, a nemtörődöm buszsofőröket - az elégedetlenség hullámzott közöttük, mindenki igyekezett hozzátenni valamit, hogy fokozza a hangulatot.

A gyermek csendben figyelte a zúgolódó felnőtteket, az anyukán látszott, hogy legszívesebben elrejtené kisfiát a trágár és kíméletlen ítéletek elől.

– Mama, ki a hibás? – fordult oda a kisfiú alig hallhatóan az anyjához?

– Nem tudom, kisfiam, de nem az a fontos, hogy ki hibázott, mert bárki hibázhat.

– Egyik ember sem tökéletes – szólt az anya, érezhetően olyan hangerővel, hogy mások is hallják a választ.

– Te sem vagy tökéletes, mama? – folytatta a gyerek.

– Én sem vagyok, kisfiam. – ekkor már láthatóan mindenki fülelt, odafigyelt kettejük beszélgetésére, ki sértődötten, ki érdeklődve.

A gyerek odahúzta magát anyjához, felnézett rá, és szemérmes hangon azt mondta:

– Én akkor is szeretlek, Te nyugodtan hibázhatsz, én mindig szeretni foglak.