Belső jólét – Turcsik Ferenc (ism.)

Hogyan tovább? – tettem fel a kérdést tegnap. Hogyan tovább az igazi jólét felé vezető úton? Hogyan tovább a teljesség felé? Hogyan tovább a tökéletesség felé? Ehhez mindenképpen több kell, mint pusztán a külsőségek. Többre van tehát szükség, mint a külső jólét megszerzése és fenntartása. Bizonyos, hogy a filléres gondok megkeseríthetik az életünket – erről sokan tudnának mesélni, példaként elénk állni. Végső soron azonban mégsem a filléres gondok, a külső ellehetetlenülés mételyez meg emberi életeket, hanem a belső összeomlás, a belső hiány.

Ahogyan az Edda énekli: „ha feladod az álmaid, meghalsz, de élve halsz meg". El kell hinnünk, hogy van helyünk és feladatunk ebben a világban. Kell mernünk tenni azért, hogy álmaink megvalósuljanak. Ehhez persze első lépés: az álmodás képessége. Fogadjuk el bátran, ha egy álom a miénk... és azt is, ha nem..., s ha vakmerőnek nem is, de merésznek kell lennünk ahhoz, hogy azt is elfogadjuk: ha az álmunk talán nem úgy valósult is meg, ahogy mi szerettük volna, – attól mi még (másik utat keresve) lehetünk boldogok. Tudni kell tehát továbblépni olyankor, ha érezzük és tudjuk, hogy van még út előttünk. Merjük elhinni, hogy Isten nem csak úgy vaktában, minden terv nélkül pottyantott le bennünket itt a Föld nevű bolygónak ezen a kis darabján, hogy céltalanul és hiábavalóan száguldjunk a semmibe. Igenis, megtalálhatjuk, megvalósíthatjuk a mi álmainkat. Azokat, amelyek igazán boldoggá tesznek. Azokat az álmokat, amelyek az igazi jólét felé vezetnek.

Másvalaki azonban, nevezetesen a Pókember, azt mondja, hogy vannak pillanatok, helyzetek, amikor tudnunk kell feladni. Feladni még a legféltettebb és legszebb álmainkat is. A jólét tehát nem csak a birtoklást jelent,...hanem magában hordozza a nem-létet és a lemondást is. Lemondást és áldozatot. Lemondást a másikért. Olyan áldozatot, amit nem „meghoznunk kell", hanem, ami önszántunkból, belülről jövően, magától fakad. Olyan áldozatot, amely nem a mi érdekeinket szolgálja, hanem másokét. Amikor valóban adunk, akkor nem azért adunk, hogy nekünk jó legyen, hanem azért, hogy a másiknak jó legyen. Ekkor kaphatunk mi is. Tudtunkon és akaratunkon kívül. Ám mégsem észrevétlenül, hiszen azt a fajta békességet, amit ilyenkor érzünk, nem lehet nem észrevenni.

Érdekes dolog tehát a jólét kérdése. Van úgy, hogy amikor adunk, vagy lemondunk valamiről, akkor – éppen ezáltal – kapunk. Van úgy, hogy noha áldozatot hozunk, mégis gazdagabbak leszünk és jobban érezzük magunkat.

Szeretnénk-e mindig és folyamatosan jobban lenni? Én így, igen.