Ne nézz hátra – Ambrus Erika (ism.)

Emlékszem erre a játékra, melyet gyermekkorunkban játszottunk.

Körben guggoltunk vagy térdeltünk, egy valaki egy zsebkendővel a kezében járt a hátunk mögött, énekelve a ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra – szöveget, s a hátra nem néző, figyelmetlen játékos mögé ledobta a zsebkendőt, s ha az elég hiszékeny volt, és bedőlt a szövegnek, s a csalás áldozata lett, vagy későn vette észre a háta mögé dobott zsebkendőt, a farkas nagyot ütött a hátára.

Az élet alkotta ezt a játékot, vagy a játék mintájára játsszák oly sokan velünk ezt, nem tudom; de azt igen, hogy a hátra nem néző, figyelmetlen, minden szöveget hiszékenyen elfogadó, csalás áldozatává vált embernek bizony nagyot ütnek a hátára.

Mi van a hátunk mögött? Ki van a hátunk mögött? Amire, akire nem szabadna néznünk, mert esetleg akkor elég éberek lennénk, elég magabiztosak lennénk, elég bátrak lennénk? És mért vagyunk figyelmetlenek? Miért hisszük el a sok hamis próféta szövegét? Csalás? Hát igen, az van bőven.

Szóval, mi van a hátunk mögött? Először is a múltunk, a történelmünk. Ha ezt sikerül feledtetni velünk, máris csatát nyertek a zsebkendődobók, hiszen ha nincs múltunk, csak úgy tengünk-lengünk ebben a világban, gyökértelenül, sehová sem tartozva, sehol nem vagyunk igazán otthon benne, múlt nélkül jövőt sem remélve keressük, keresgéljük a helyünk, amíg föl nem adjuk, azaz meg nem adjuk magunkat, még pontosabban be nem adjuk a derekunkat. Generációk derekát, gerincét hajlítgatták azok az ámítók, akik a ne nézz hátra alatt a múlt feledtetését értették.

Meg hátunk mögött van már jó pár év, a maga szépségeivel, csalódásaival, nevetéseivel, keserűségeivel. Mért kellene ezt mind feledni? Erre nem visszanézni? Igen, a fájó dolgokat talán jobb lenne feledni - mondom kicsit bizonytalanul -, s ennek az az egyszerű magyarázata: mert azokból is tanultunk valamit, azok is valamerre kimozdítottak, s csakis általuk, a rossz, a fájó által érthetjük meg a jót is. A jót meg elfeledni, arra nem visszanézni, milyen agymosás lenne ez? Minden jó, ami történt velünk, akár gyermek-akár fiatalkorunkban, mind-mind egy-egy melengető napsugár, ami simogatta a lelkünk, s jobbá tett bennünket.

Miért vagyunk figyelmetlenek? Mert rohanunk, mert felületesek vagyunk, és mert másra akarják terelni a figyelmünket. Egyszerű példa: az ember bemegy az üzletbe, hogy egy kiló lisztet meg cukrot vásároljon, s két megrakott szatyorral jön ki a bolt ajtaján, lehet épp lisztet meg cukrot nem is vett, de mennyi mindent, milyen jó áron – hisz a szemmagasságban elhelyezett árura figyeltünk, nem arra, hogy miért mentünk be, s csak otthon, mikor a pénztárca üres belsejét nézve rakjuk ki az árut, s látjuk, mennyi fölösleges dolgot vettünk, érezzük, hogy a pillanatnyi figyelmetlenségért nagy árat fizettünk. Felületesek vagyunk, oda is figyelünk egymásra meg nem is. Bizonyára nemegyszer kaptuk már magunkat azon, hogy valaki az előző napi élményét meséli, mi meg gondolatban egész másutt járunk, oda sem figyelünk rá. És a saját belső hangunkra sem figyelünk oda és a gyermekeinkre sem figyelünk oda...

Miért hisszük el a hamis próféták szövegét? Mert olyan szépen beszélnek, és azt mondják, amit hallani akarunk és olyan hangon, amire épp vágyunk, és mert így nem kell gondolkodni, összevetni a belsőnkkel, a valóság-és igazságérzetünk más hangjaival, nem kell a lelkiismeret gyötrő hangját hallanunk, nem kell a szavak mögé néznünk, hisz minden benne van az ámításukban, és mert egyszerűen ez a kényelmes.

Ez mind csalás, a baj csak az, hogy csak akkor tudatosítjuk, hogy ott a zsebkendő a hátunk mögött, mikor már nagyot ütnek a hátunkra. És az nagyon fáj. Nemcsak a hátunknak, a lelkünknek is. Sőt, annak igazán!

Várjunk addig?