Szegény gazdagok – Visky István (ism.)

Nem az a szegény, akinek kevese van, hanem az, aki sokat kíván. A szegénység vagy gazdagság igen viszonylagos fogalmak, mégis úgy használjuk őket, mintha bármit is meg lehetne mérni velük. Ezzel sok esendőségünket és hűtlenségünket tudjuk elleplezni, mintegy értelmet hazudva életünknek. A már szinte elviselhetetlenségig hajszolt életünkre ilyenformán ugyanis joggal mondjuk azt, hogy azért hajtunk, hogy előrébb lépjünk, azaz, hogy gazdagok legyünk.

Pedig minden ilyen indoklás mögött az emberi hamisság áll, ugyanis a gazdagság mindig valamihez képest tűnik soknak, vagy kevésnek. Kell egy másik ember, akire előbb irigyen tekintünk, majd vagyont gyűjtve lenézhetjük. A lélek betegsége az, amikor úgy érezzük, hogy ha szegényebbek vagyunk a másiknál, ha nincs annyink, mint neki, akkor értéktelenebbek, kevesebbek is vagyunk nála.

Ez a gondolkozás pedig – úgy érezzük – feljogosít arra, hogy értelmetlenül belehajszoljuk magunkat olyan helyzetekbe, ahonnan kiút csak az összeomláson át vezet. Minden önpusztító tettünk mozgatórugója a kívánság. Megvetjük azt, amink van, amit már elértünk, és pusztítjuk magunkat azért, ami még nem a miénk. És amire lehet, hogy valójában nem is lenne szükségünk.

A beteljesülő kívánság – úgy tűnik – megkönnyíti a lelket. A vágyakozás és a kívánság valóra válása ugyanis olyan örömöt ad, ami elfeledteti velünk minden egyéb terhünket és gondunkat. Kívánságaink beteljesedésekor ezért érzünk olyan nagy örömöt. Ez az öröm nem egyszerűen boldogságot ad a léleknek, hanem a megkönnyebbülés, a felemelkedés illúzióját is adja.

Pedig egy beteljesülő kívánság nem emel fel és nem könnyít semmin, csupán átértékel dolgokat. Ami ugyanis addig csak vágyként élt bennünk, az hirtelen valóság lesz, tehát más – szomorú – valóságokat kiszorít a szívünkből. Ez pedig egy kellemes, bódító érzés. A beteljesülő kívánságainkat nem azért szeretjük igazán, mert megadnak valamit, amire csak vágyakoztunk, hanem azért, mert az újrakezdés érzésével ajándékoznak meg. Egy beteljesülő vágy azt sugallja, hogy egy korszak – a vágyakozás korszaka – lezárult, és elkezdődhet valami új, valami más.

De ez az érzés nem tart sokáig. Azért nem, mert nem tudunk vágyakozni az után, ami a miénk, hanem azt hamar megunjuk és szívünkben új, beteljesülésre váró kívánság támad. A be nem teljesülő kívánság megbetegíti az emberi lelket. A kívánság ugyanis egy nem létező után való vágyakozás. Azért szoktunk megkívánni valamit, mert úgy érezzük, nélküle kietlen és sivár az életünk, boldogságunkat csak az adhatja meg. A kívánság nem csak ráirányítja a figyelmünket valamire, ami nekünk nincs, hanem észrevétlenül ki is vezet bennünket a valóságból.

Sok oka lehet annak, ha egy kívánság nem teljesül be, legtöbbször nem is magunkban kell keresni az okokat. A lélek akkor betegszik meg, ha egy elmúló kívánságot megragadunk és el nem múlóvá formálunk. Ilyenkor a lélek súlyos terhet kell hordozzon, a be nem teljesülés terhét. A valóra nem vált, de mégis fenntartott kívánság olyan, mint a temetetlen halott. Sok kívánság azért nem teljesül be, mert nem kell beteljesüljön. Ha az ilyen kívánságokat erővel teljesítjük be, utánuk a lélek kietlensége és sivársága még nagyobb lesz.

Gazdag az, akinek mindene megvan, aki nem vágyik semmi után, aki megelégedett és boldog, akinek nem hiányzik semmi. A boldogtalanság forrása pedig a vágyakozás.