Otthontalanság – Viola Judit (ism.)

Sok évig úgy éreztem nincs otthonom. Az asszonnyal egy szoba-konyhás albérletben kezdtük, amit mégsem lehetett otthonnak nevezni. Ide születtek a gyerekeink is, egész iskolás korukig így laktunk. A szoba csupa ágy volt, meg szekrény. A tévét is a konyhába tettük, hogy ne zavarja a gyerekeket. Éjjelente minden sarokban szuszogott valaki. Aztán kölcsönt vettünk fel és építkezni kezdtünk. Az egész rokonság segített, de így is húsz év telt el, mire minden kész és tökéletes lett, olyan, amilyennek elképzeltük. Feleségemmel alig láttuk egymást, éjjel nappal dolgoztunk. Nyaralni is csak a gyerekek mentek, legtöbbször ők is a nagyszülőkhöz, hogy ne kerüljön sokba. Mire mindenkinek lett gyönyörűen berendezett saját szobája, tévéje, számítógépe és a teleken is felépült a téliesített nyaraló, idegenek lettünk egymásnak. A gyerekek kirepültek, mi meg szép csendesen, közös megegyezéssel elváltunk. Nejem vitte a nyaralót, a drágább autót, meg a kápé felét és távozott. Én meg itt maradtam, egyedül. Van házam, lakásom, bútoraim, szép tárgyaim, de otthonom, az nincs. Ha akarom, akkor hétfőtől péntekig más és más helyiségben alhatok. Nem szuszog már a fülembe senki. A tévét is három helyiségben nézhetem, mégis egyre inkább azt érzem, otthontalan vagyok.

Mire rájöttem, hogy az otthon az, ahol nem vagyok egyedül, mert azokkal élek, akiket szeretek, megöregedtem. Ma már tudom, az az otthon, ahol jól érzem magam és boldog vagyok, még akkor is, ha szűkebb a hely, mint szeretném. A többi csak ház, lakás, díszlet.

Holnap feladok egy társkereső hirdetést, mert nem akarok otthontalanul élni!