Az éneklés ereje – Viola Judit (ism.)

Énekelni jó! Még akkor is, ha az embernek nincs tökéletes hallása és nem képzett a hangja. Az ének egyidős az emberiséggel. Egyedül, vagy csoportosan, de már a kezdetektől fogva énekelünk, jelen volt a dal. Összefogott, erőt adott. Sokáig úgy hitték, varázslat ereje van, segít zsákmányt szerezni, erőssé tesz, győzelmet ad a harcban. Talán ebben már nem hiszünk, de tapasztaljuk, hogy dallam szöveg és ritmus semmihez sem hasonlítható módon kapcsol össze sokszor még vadidegen embereket is. Elég, ha megnézzük a csíksomlyói búcsún, vagy egy-egy futballmérkőzés elején készült felvételeket.

Valaha éneklő ország voltunk. Gellért püspök már látott, hallott munkadalt éneklő falusi asszonyt és azóta is, örömében, bújában énekelt a magyar. Minden közösség létrehozta, megőrizte és továbbadta a maga dalait, amikben múlt és jövő, fájdalom és boldogság zengett. Falu és város, paraszt és polgár egyaránt ismerte az ének erejét. Aztán jött Kodály és Ádám Jenő és megtanították, tudatossá tették, mindenkire kiterjesztették az éneklés örömét.

Mára már csak az egyházi közösségek, kórusok gyakorolják és élvezik a belőle fakadó örömet és jó érzést. Az átlag magyar csak zenét hallgat, nótát, külföldi számokat, amiknek felét se érti, vagy tehetségkutató műsorokat néz és mások produkciójának élvezésével elégszik meg, lemondva a saját öröméről.

Pedig az éneklésnek tényleg varázs ereje van! Rejtett erőket, érzéseket szabadít fel, megtisztít, felemel, közösséget teremt, előre visz és boldoggá tesz! Fogadjuk meg hát a költő szavát: „Fiaim, csak énekeljetek!"