Tubikám – Viola Judit (ism.)

Egy vasárnap, amikor végre sétára is jut idő, erő. Nagyváradon, Románia „zöld fővárosában", betonrengetegben keressük a zöldet, a természet jeleit. Ám mindenütt a beton erődemonstrációja riasztja vissza a zöldet kereső szemeket. Kampány van, ilyenkor betonból is több jut. A folyópart is bőven kapott belőle.

A Körös-parti sétányon idős bácsi tipeg velünk szembe. Arra leszünk figyelmesek, hogy galambok csatlakoznak hozzá. Egyre több. Egy, kettő, három..., négy, öt... Szemmel láthatóan ismerik egymást.

Sétálnak.

Amikor nincs társ, valaki, aki belékaroljon az emberbe, az Isten galambokat küld társaságul.

Az öregapó lassan, komótosan lépeget. Botra támaszkodik, nehezen halad. Aztán megáll: – „Tubikáim, most nem hoztam semmit. Elfelejtettem."

De a galambok csak kísérik. Megszokásból. Mind a négy, öt. Az öregapó lassan araszol a betonba öltöztetett folyóparton, de kicsiny, szürke ruhájú délceg madárhuszárok nem tágítanak.

Ismerik egymást, talán minden nap találkoznak. Talán naponta beszélgetnek. Talán a sokaknál szegényebb apó nekik is szokott juttatni pár morzsát a maga szegénységéből.

A vénember lassan távolodik, s valamit még motyorászik az orra alatt. A galambokkal beszélget.

Valakit mindig talál az ember, aki meghallgatja. Valakit mindig rendel az Isten, aki feloldja az egyedüllétet.

Az öregapónak népes családot rendelt.