Fényes öntudat, ideális világ – Elek György (ism.)

Fejben kavargó gondolatok, napi teendők fenyegető listája, szüntelen késés és rohanás, állandó készenlét — kinek ne lenne ismerős ez a néhány gondolat. Maximális teljesítményt nyújtani otthon és a munkahelyen, már az is kihívást jelent, hogy valaki a kettőt ügyesen összeegyeztesse. Ha mégsem sikerül, általában az otthon, a magánélet szenvedi meg a kárát. A munkahely frusztrált, hajszolt munkaerőt kap, a család pedig egy mindig fáradt, ideges apát, anyát, gyermeket.

Gyakran tesszük fel a kérdést: kik és mikor gondolták úgy, hogy az emberi léleknek szüksége van egy ideára, amibe folyton menekülhet? Már az időszámítás előtt is tudták, hogy az ideák világa olyan kecsegtető álomkép, amihez jó néha visszanyúlni. Platón jól ismert barlanghasonlata is valami ilyesmiről szól: a megbéklyózott embernek fel kell szabadulnia és kilépni a fényre, öntudatra ébrednie ahhoz, hogy egy ideális világot teremthessen magának. Ha Platónt ledobnák ma, és lenne két órája, hogy beszélgessen néhány épp rohanó nővel, jó eséllyel elképedne, hogy mind ideálképeket kergetnek: kifogástalan külső, páratlan karrier, példaértékű magánélet, na meg persze a tökéletes férfi. Ha őt sikerült megtalálni, akkor válik minden teljessé. Olyan kár, hogy ez mégsem ennyire egyszerű. Az ideák olyanok, mint a távolban feltűnő hegy, ahogy haladunk felé, velünk együtt halad. Ma már ha valakinek nem jön össze valami, nem keresi annak okait, hanem gondolkodás nélkül rávágja: magánéleti probléma volt az akadály. És ez valóban így van. A magánélet döntően meghatározza munkáját, sikereit vagy sikertelenségeit, karrierjét, minden pillanatát. Akinek zűrök vannak a magánéletében, nehézségek adódnak a munkájában is. Éppen ezért kell megtanulni, hogy a magánélet csak akkor lesz rózsás, ha nem ideákra, hanem valóságra épül.