Ki a templom egere? – Fábián Tibor (ism.)

Debrecen, Egyetem. Hajléktalan férfi jön. – Tisztelt uram, nem tudna kisegíteni pár forinttal?

(Mai napig csodálkozom azokon a koldusokon, hajléktalanokon és egyéb kéregetőkön, akik már-már széles mosollyal az arcukon, választékosan és udvariasan fordulnak oda embertől-emberig, pár forint reményében.

Én mit tennék hasonló helyzetben? Tudnék ugyanilyen udvarias, türelmes és választékos lenni, maradni? Ezek a gondolatok gyötörnek ilyenkor. Talán, mert a válasz egyértelmű „Nem" lenne.

Egyébként jó dolog adni. Felszabadító. Emlékszem egy kollégára, aki csak azért adott pár forintot, mert körülálltuk néhányan, figyeltük, várakozó tekintettel, azzal az ábrázatunkra írt, s nem takart tekintettel: - Na, öreg, most mutasd meg!

Szegény szenvedett, izzadt, gondolkodott, épp csak az asszonyt fel nem hívta. De végül kisajtolt magából, s magától kétszáz forintot. Amit úgy adott át, hogy kéri majd visszahozni az élelmiszerre levásárolt számlát...)

A férfi már-már jól öltözött. Próbál úrrá lenni nyomorán.

– Tisztelt uram, nem tudna kisegíteni pár forinttal?

Tengek, lengek egy slusszkulccsal a zsebemben. A kocsiban lévő román lejjel ő magyarhonban nem sokat ér.

– Sajnos egyetlen huncut forintom sincs a zsebemben – jön a szabadkozó válasz.

Visszamosolyog:

- Akkor mi majdnem hasonló cipőben járunk.

Megint kérdések tolulnak elő: hasonló helyzetben tudnék-e mosolyogni? A sokadik visszautasításra is?