Vannak még jó emberek (4) – Ambrus Erika (ism.)

Egyáltalán hogy jut eszébe valakinek, pláne egy gyereknek, hogy jót tegyen, vagy jót kívánjon? A következő sorok egy gyermekről szólnak, egész konkrétan az én nagyobb fiamról. Miklós az idén nyáron töltötte a tizenkettőt, mikor a következő beszélgetés hangzott el, olyan tíz és fél lehetett. Este, jó papgyerek lévén együtt szokott imádkozni kisöccsével és velem. A tanult imádságokon túl a saját szavaival is, ami éppen a kicsi szívének fontos, ami foglalkoztatja. És az imádságban derül ki igazán, mi van egy ember szívében. A gyermek pedig őszinte, nem játszik, nem alakítja, szépíti az ima szavait, azt mondja, ami ott benn, a szívben van.

Gyermekem a saját életének kérései, örömei, megvallanivalói után imádkozott az afrikai éhező gyerekekért, hogy segítsen rajtuk az Isten, ne haljanak éhen. Meghatódtam és elcsodálkoztam. Olyannyira, hogy csodálkozásomnak hangot is adtam, s megkérdeztem fiamat, nincs más problémája a saját életében, vagy közelebbi, akiért imádkozhatna, hogyhogy ez foglalkoztatja, s egy idegen világ idegen gyerekeiért imádkozott? Fiam tágra nyílt szemekkel nézett rám: – Anyuci, ezt pont te kérdezed, hiszen neked kellene értük imádkoznod! – mondta.

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, hogy nekem, éppen nekem volt furcsa, hogy egy fiú egy idegen földrész gyermekeiért imádkozik, s nem az én imatémám volt ez, másrészt magasba lendült a lelkem. Mert ha egy tizenéves fiú egy idegen földrész gyermekeiért tud imádkozni, az nagyon jó, és van reménység és jövőlátás. Olyan jó, hogy a kis embereknek ilyen nagy szíve van, s lám, ha kicsiben is, de vannak még jó emberek.