Október 6. – Dr. Enghy Sándor

A magyar kormány 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Múltunk sok sebből vérzik, emlékezünk, gyászolunk. A kormányrendelet ezt csak hivatalossá teszi, de valójában minden jóérzésű ember gondolkodik magában is.

Aki egy kicsit utána olvas az eseményeknek, az hitet őriz azok tapasztalata alapján, akik 1849-ben azt hitték, hogy az oroszok megvédelmezhetik őket a vérszomjas Haynautól, de csalódniuk kellett. Igen. Politikai szférákban könnyen csalódik az, aki védelmet keres.

Október 6-án hajnali kettő és három óra között a papok felkeresték a halálraítélteket. Mi értelme ennek a hitnek, amely ilyen helyzetben vigasztalni szeretne?

Olvasunk olyan elítéltről, akit utolsónak akasztottak fel, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Miben hihetett még ő utolsóként, látva társai halálát?

Milyen hite lehetett annak, akitől halála után fennmaradt egy Ferenc Józsefre mondott családi átok. Ha az átok valódi, arra vonatkozóan, hogy a császár famíliájának 13 áldozattal kell bűnhődnie az aradi vértanúkért, akkor ennek is van hitbeli alapja. Mint annak a hitnek is, amely valóságos alap nélkül őrizte meg az átkot.

Hit nélkül nem volt értelme harcolni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc harcait. Ki harcolt volna, ha nem hitt volna harca értelmében?

Valamilyen hit vezérelte a Habsburgokat is, akik egy kegyetlen tábornokot küldtek hazánkba, hogy megbüntessék a szabadságharcosokat. Ez a hit aratott diadalt, amikor kivégezték Aradon a magyar szabadságharc 13 honvédtábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajost.

Ennek a hitnek a diadalára válaszol az a hit, mely október hatodikán gyászol és győzelem helyett tragédiáról beszél, hitet téve azok mellett, akik életüket áldozták a haza oltárán. Ez a hit szólal meg a költészet nyelvén, hirdetve az aradi Golgota üzenetét.

Vagy nem hit jelenik meg abban, aki hősként fordul az országához: „Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!"?

Illyés Gyulával valljuk: "Nem volt e földnek Petőfije már! Így kezdett lenni Ferenc Józsefe." Eszerint sokféle lenne az ember hite, de az egyik éltet, a másik pedig öl és ahol az egyik megszűnik, ott „kezd lenni" a másik? Ilyen összefüggésben van értelme a kérdéseknek: vajon ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sors; bitófák tövében kell-e forradalmárrá érniük a magyar lelkeknek; hősök kellenek-e ma vagy mártírok; ki virraszt afelett, hogy kié a magyar ifjúság szíve és élete; nem a becsületért jár-e ma is a bitó, az árulásért pedig a hatalom; nem kell már azért aggódnunk, hogy valami elsöpri ezt a világot, vagy azért dolgozni, hogy elsöpörje ennek meghasonlását, átkát? Az aradiakat az ellenség dühös bosszúja juttatta oda, minket vajon mi, ide? Mi ad annak erőt, aki nehéz sorsában is tud arról, hogy a legmagasabb ítélőszék elé készül és élete parányi súly csak a szolgálat mérlegén; mi rokonítja a keresztet és a bitófát, s mi mellett törpe minden emberi áldozat?

Arad óta is bizonyítást nyert, hogy hisz a mártír és bírája is, de az élet olyan játék, melyben össze vannak keverve a kártyák. A nyerő az, aki jól hisz. A jó hit pedig élő, éltet, a múlt sebeit is gyógyítja, mert tud a Gyógyítóról és gyógyírról egyaránt.