Az időmilliomos – Fábián Tibor (ism.)

A belvárosban tombolt a divat. Ott volt a butikok kirakataiban, és ott a járókelőkön. Mindenki meg akart felelni valami titkos követelménynek, globalizációs trendnek, társadalmi normának.

Stressz, rohanás, közöny, balkán – mindenki játszotta a rá osztott szerepet és rázta a rongyot.

Az egyik lakóház ajtaja előtt egy hajléktalan ült a járdára telepedve. Nem lehetett tudni honnan jött, és azt sem, mióta üldögél néma egykedvűséggel. Nem szemlélődött, nem érdekelte a tömeg. Hidegen hagyta a dámák és ficsúrok öltözete, hanglejtése, beszédtémája. Ott volt az utcán, de mégsem volt a tömeg része. Arca vörös volt a fagytól, az alkoholtól, a kinti levegőtől, az időjárás viszontagságaitól. Az élettől.

Elesett volt és ruhái szakadoztak róla. Mégis, őszbe forduló szürke szakálla valami titokzatos bölcsességet kölcsönzött lényének.

Ott ült a forgalmas utca közepén, a társadalom peremén, mint aki nem része a tömegnek. Csak nézett maga elé néma egykedvűséggel. Ráért. Hidegen hagyta a dollár aznapi árfolyamesése, nem voltak sürgős, fontos elintéznivalói, nem várta haza senki.

Előszedett ruhái feneketlen bugyraiból egy koszos ötszázast, azt forgatta, nézegette. Talán az aznapi túlélésre futotta belőle...

Gondolatban madártávlatból szemléltem a belvárost. Az emberek, mint megannyi apró dolgos hangya nyüzsögtek és siettek tova. Egy biztos pont volt csak: az időmilliomos, szakadt ruhájú, bölcs tekintetű, egykedvűen üldögélő hajléktalan, ott a forgalmas belvárosban, a társadalom peremén...