A tánctáboros mintafalu – Vörös Éva

Kár próbálkozni, úgysem találja ki senki, mivel tornássza fel magát egy kalotaszegi kis falu a XXI. század első évtizedében a leg-ek közé. Különösen akkor nem érdemes kísérletezni, amikor nem is könnyen megsejthető leg-ről van szó. Elárulom: avval, hogy ebben a közösségben a legalacsonyabb a napjainkban oly divatos elvándorlás. Itt csodák csodájára a családok az ebédnél nem azt fontolgatják, hogy a fiatalok „Olaszba" vagy „Németbe" keressenek-e munkát. Még arra sem nagyon érnek rá, hogy a kérdést feltegyék, olyan sok az otthoni tennivaló. Mi is ez? A faluturizmus.

A történet 25 éve kezdődött, amikor a kolozsvári művészek közül néhányan – az élen Szép Gyula operaházi igazgatóval – kinézték maguknak, pontosabban táborszínhelynek a Bánffyhunyad közelében lévő Kalotaszentkirályt, annak is gyönyörű fekvését, templomos népét.

Szóval éppen negyedszázaddal ezelőtt rendezték meg először a tánctábort. Mégpedig élő zenével, muzsikusok és néptánctanárok hadát szerződtetve a kicsik és nagyok oktatására. A falu népe pedig a szervezők keze alá dolgozott. Átalakították házaikat, ahol fürdőszobás vendégszobák sora várja az innen-onnan ideérkezőket. A szíves vendéglátásba a reggeli és a vacsora is beletartozik, amely közben az idelátogató filmre veheti akár még a hazatérő tehéncsordát is. Sőt itt-ott még orginál házi tej is kapható a reggeli kávéba!

A huszonöt éves múlt pedig azt jelenti, hogy most már számos néptáncoló házaspár tér vissza évről évre a táborba, magukkal hozva csemetéiket. Nincs alsó korhatára a legényesnek. A pöttöm kölykök ugyanúgy ropják, mint apáik, nagyapáik. Akkor is, ha Budapestről autóztak idáig.

Visszatérve még az innen-onnan érkezőkre, az esti táncház kavalkádjában egy idősebb japán házaspárra lettem figyelmes. Szünet nélkül járták a csárdást, és a férfi versenyre kelt legényesben a született kalotaszentkirályiakkal. Aztán, ahogy jobban körülnéztem láttam, hogy többen is vannak. Fiatal japán egyetemista párra is bukkantam, és amikor beszédbe elegyedtem velük, felhagytam az angollal, mert a japán asszony – amint kiderült, tanítónő – jobban beszélt magyarul, mint angolul.

Eszembe jutottak budapesti ismerőseim, akik már a mondat közepén leállítottak, amikor megkíséreltem elcsábítani őket egy ilyen táborba. Pedig mindkettőre végtelenül nagy szükségük lenne: közösségre, kulturált ismerkedési formára, és mozgásra is. De hát ez a magyarkodás közöttük már nagyon gáz, és egyáltalán nem trendi. Ezek után nem csoda, hogy amikor a Kalota partján sétálgatva egy ebéd utáni lézengésben összetalálkoztam a japán csoporttal, azonnal lecsaptam rájuk, hogy kifaggassam őket. Hamar megnyílt előttem a titok nyitja, vagyis az, hogyan lesz egy gazdag kultúrájú japánból hithű magyar néptáncos, szóval emögött egy név rejtőzik: Tímár Sándor táncpedagógus és a felesége, Tímár Böske előadóművész. Ők egy néptáncos fellépés ismeretsége kapcsán a hetvenes évek végén kerültek ki először Japánba, és azóta évről-évre „kultúrmisszionálják" ott az egyetemistákat, és alapítanak néptánc klubokat.

Az ő elkötelezettségüket értem, de arról hagynom kellett magam a japánoktól meggyőzetni, miért is éri meg az ázsiaiaknak olyan messziről idejönni, és a nyári szabadságukat, pénzüket erre áldozni? Japán beszélgetőtársaim pedig nem gondolkoztak hosszan a kérdésemen, rögvest sorolták az érveiket: gyönyörű a táj, jó a klíma, felségesek az ételek és vendégszeretőek az itteni emberek. Ami pedig a néptáncot illeti: hát igen, ilyen messzire kell eljönniük ahhoz, hogy valami eredetit találjanak. Mert már a japánoknak is elegük van a sok kulturális szemétből, a jó pénzért kiárusított bóvlikból. „Ennek a táncnak lelke van" – magyarázta az idős japán asszony.

Igen, ez még élő organikus kultúra, még akkor is, ha a kalotaszentkirályi emlékkertben egyre szaporodnak a frissen ültetett fák az elhunyt nevesebb muzsikusok emlékére.