A túlélő – Fábián Tibor (ism.)

Megveszi a jegyet, aztán még veszekszik egy sort a vasutassal az idősödő nő. Az a baja, hogy nem lehet simán odasétálni a vonathoz, hanem felüljáró vezet a vágányokhoz. Az pedig sok lépcsőt jelent. A jegyárus széttárja a kezét. A néni azért mondja a magáét. Önmagát hergeli. A vasutas hölgynek arcizma sem rándul, úgy látszik, szokva van. Sok emberrel találkozik egyetlen nap is. Meg sokfélével.

Már a vágánynál várom a vonatot, mikor egy sínek között csetlő-botló emberre leszek figyelmes. Az öreg néni az. Nem akart lépcsőzni, bement hát a tilosba. Nagy csomagokkal egyensúlyoz az akadályok között, ügyet sem vetve a külvilágra.

Közben a hangosbemondó valami nyugat-európai Inter City-t jelent be, ami meg sem áll ezen a kis állomáson, hanem tovahalad a főváros irányába. 33 fokos a hőség, mindenki tikkadtan áll a peronon, azzal a tipikus tekintettel, ami sokat elárul egy társadalom állapotáról...

A hangosbemondó már sokadjára figyelmeztet a közeledő gyorsra. Közben a peron elejéről kiáltozás hallatszik. Az öregasszony éppen azon a sínpáron egyensúlyoz, amin keresztülhalad a szerelvény. Olyan, mint egy film az egész: a vonat hosszan fütyül, közben hatalmasat fékez, a mama pedig még a sínen imbolyog. Egyre csökken a kettejük közötti távolság, magamban már temettem a nénit. A vonat befut oda, ahol a nő állt a csomagjával és végre megáll. Döbbent csend a peronon. Mi lesz most? Hogy fogják onnan kiszedni az áldozat testét? – cikáznak bennem a kérdések.

Aztán egyszer csak a vonat mellett valami megmozdul. A nő az. Összeszedi a motyóját, hátra se néz, és megy a legközelebbi padhoz. Mellette négy-öt középkorú utas, egyikük, egy férfi nagy hangon szidja a felelőtlenségét. Az öregasszony, aki pár perce még telekürtölte az állomást, a mintegy ötven lépcsőfok miatti fájdalmával, most hallgat. Aztán a korholó hangok is elnémulnak, a gyorsvonat elindul, mi meg újra állunk a peronon, azzal a hamisíthatatlan arckifejezéssel.

Végre a mi vonatunkat is bejelentik, jön egy vasutas, aki majd zöldet ad. Odatrappol egy mellettem álló imbolygó öregemberhez és alaposan letolja. „Tudja, hogy marha nagy szerencséje volt?!" Hogy miért és hogyan kerül a „marha" a peronra, ne tőlem tessék kérdezni. Szerencsétlen öregember imbolyog, meg mozgatja a száját, de csak szótagok buknak ki belőle. A gyorsbeszélő szlengszótáras vasutas meg csak sorolja a „marhákat." Megsajnálom az öreget, nem tudni, hogy részeg-e vagy csak betegség miatt nem tud beszélni, s helyette mutatok a peron elején ülő „lépcsős nénire", neki mondja a marha-ságokat. Vasutas szó nélkül el, aztán jó alaposan beolvas a túlélőnek is, aki most már nem kéri ki magának a lépcsőmászást, persze azt sem ismeri el, hogy hibázott. S, ha az ő olvasatában nem vétett, akkor lehet, hogy újra megteszi. Másutt, más körülmények között.

Kérdés, a „marha nagy" szerencsévé degradált isteni kegyelem megint ott lesz vele? Lesz-e megint túlélő?