Kütyü-bolondság – Vörös Éva

Inkább kütyü-boldogság, javítana ki rögvest a 10 éves Gergő, ha egy pillanatra felnézne telefonjába merültéből az autóban. Mert éppen lenne itt is látnivaló, hiszen meseszép tájakon kanyargunk Torockó felé közeledve. Gergőnek nem használ sem a szép szó, sem a nem szép, ő minden alkalmat megragad, hogy a kütyüjével magába zárkózzon. Ilyenkor se lát, se hall, hiába a szülői tiltás, egy 10 éves fiú már könnyűszerrel kijátssza a felnőttek éberségét.

Gergő nem érti, hogyan is lehet vele a környezete ilyen kegyetlen, hogy éppen a legfőbb boldogságforrásától akarja szüntelenül megfosztani. Miért irigylik az ő örömét, miért akarnak unalmasabbnál unalmasabb szórakozásokat lenyomni a torkán, amikor ő csak annyit szeretne, hogy hagyják békén? A gazdag örömkínálatban pedig nincs hiány. Lehet versenyezni a húgával, hogy a kolozsvári városnézés során jutalom ellenében ki ismeri fel előbb Mátyás király szülőházát, vagy lemászni falépcsőn 13 emeletnyi mélységbe a tordai sóbányában. Aztán ott csónakban ülni, és megkísérelni az evezést a nyolc méter mély bányatavon, és nem összeütközni a szemközt jövő, éppen evezni tanulóval. Pedig nem kis feladat megúszni szárazon azt a tízlejes csónakban töltendő húsz percet, de Gergőnek életveszélyből ez sem elég – az anyjának annál inkább. Már tíz perc múltával készségesen át is adja az utána következőnek az evezőlapátot. Gergőnek szabályos elvonási tünetei jelentkeznek, ha letiltják a kütyüzést, olyankor már fagyi sem kell, azt is csak nagy-nagy unszolásra hajlandó elnyalogatni. Aztán ha éppen nem néznek oda szülők, azonnal előkapja a maga zsebboldogságát. Elég egy gombnyomás, indulhat a játék, és máris kerek a világ, persze csak virtuálisan.

Zárlatok. Olyan életfeladvány, amelyhez nincs kulcs, érkezzen a tapasztalt lélekbúvár akármekkora kulcscsomóval is. Egyszerűen azért, mert a valóság mintha mindig csak a virtuális világ kínálta boldogság háta mögött kullogna. De hát ki tudná elmagyarázni Gergőnek és társainak, hogy jelen lenni tudni – ez az élet legnagyobb ajándéka! Nem elmenekülni ilyen-olyan valóságos vagy szerrel megsegített utazásokba még akkor sem, ha nehéz, ha monoton, ha munkás az adott pillanat. Merni jelen lenni a fájdalmas, a már-már bírhatatlan időszakokban, igent mondani a társra, a környezetünkre akkor is, ha többnyire mi vagyunk az adó fél, és a másik pusztán csak haszonélvező. Jelen lenni a tájban, megtanulni gyönyörködni a természetben, megállítani a pillanatot egy szerető tekintetben, egy jóízű beszélgetésben. Hálás lenni azért, akit vagy amit az élet előnkbe hoz. Egyszerűen és nagyszerűen: „csak" élni. Mert az sem adatik meg mindig és mindenhol!

A napokban a rádióban a kárpátaljai egyház történetébe hallgattam bele. Arról szólt, hogy a gulágot is megjárt püspök hogyan ragadott meg minden lehetőséget a kilencvenes években, és szervezte meg az ifjúsági munkát, a korábban betiltott hittantáborokat, és építette újjá a visszakapott romos parókiákat. Senki sem sejthette a nagy nyitás idején, hogy ezeket a fiúkat majd húszév múlva az utcán fogják összefogdosni, és a harcba kényszeríteni egy olyan háborúban, ahol nem tudni, az ellenségtől, vagy az idegen, vagyis a többségi nemzet katonájától kell-e jobban félni? Vajon hogyan birkóznak meg azok a fiatalok a harctéri valósággal, akik csak számítógépes játékokon edződtek, vagy megmaradtak a hittanos emlékek, hogy képesek legyenek olyankor is jelen lenni, amikor az észnél-lét élet-halál kérdése?

Csak reménykedni tudok abban, hogy ha ezek a fiatalok boldogság-deficitjükben valóságváltásra kényszerülnek, akkor a virtuális világon kívül ismerik az átjárást az Isten országába is! Abba a mennyei világba, ahonnan túlélő erőket lehet lehívni, ahonnan bátorságot lehet meríteni a halálfélelem közepette, ahonnan reménység árad akkor is, amikor minden veszni látszik.

De boldog is az, aki kütyü-mentesen jelen tud és mer lenni, és az „itt és most"-ban képes felfedezni akár még az Isten országát is! Ehhez semmit sem kell bekapcsolni, elég egy fohászt elsóhajtani.