Az én mamám – Fábián Tibor (ism.)

Az én mamám öreg és megfáradt volt már, amikor elment. Tíz évvel élte túl nagyapámat, s erre az egy szem évtizedre azóta is úgy tekintek, mint valami égi kárpótlásra, nagyapa korai haláláért. Kegyelmi időszak volt ez odafentről, amellyel egészen biztosan nem éltünk annyira, amennyire lehetett volna.

Mamának olyan akaratereje volt, ami sok mai fiatalból hiányzik. Nem ledorongoló kritika ez, inkább csak ténymegállapítás. Hol leszünk mi az ő korukban? – tesszük fel nem egyszer a kérdést, melynek hangsúlyában sokszor ott van a kíméletlen és nem túl sok földi jót ígérő válasz...

A makacs tenni akarás szinte a sírig elkísérte Mamát. Megvallom, néha dühített is ez a realitást sokszor figyelmen kívül hagyó akaraterő. A földhöz kötődő szegény ember akaratereje volt ez, akit a sors nem kényeztetett el. Aki tudta: Istenen kívül csak a két kezére támaszkodhat. Nem is volt tétlen soha ez a két kéz...

Ez a két gazdagon barázdált tenyér aztán már két botra is támaszkodott, a gyenge test egyre nehezebben vonszolta magát, mégis ez a sokszor idegesítő, már-már megmagyarázhatatlan makacsság és tenni akarás ott izzott benne. Talán a lelkéből fakadt. Még mindig menni akart, a közel száz kilométerre fekvő kis faluba, – ahogy én neveztem: a porfészekbe – mert munka van. Ha nem is voltak már állatok, de ott volt a föld, ami művelésre várt, és ott volt a ház, ami a lakójára várt.

Nagyapa halála után egy évet a „porfészekben" töltöttem. Az egy szobakonyhás vályogból épült házikóban, petróleumlámpa-világításnál, korai fekvésekkel és kelésekkel. Kakaskukorékolásos, csordakolompolós ébredéssel, csillagösvényes, mélységesen csendes estékkel. Ilyen csend városban nincs, sőt ma már sok faluban sem. Ezt a csendet vágni lehetett, bele lehetett merülni, mint valami vízágyba. Napközben a kertben szerencsétlenkedtem, pontosabban próbáltam utánozni a helyiek szokásait. Gereblyébe persze nem léptem, meg hát a helyi cimborák is kisegítettek az emberpróbáló munkákban.

Ez az egy év volt a leghosszabb időszak, amit Mamával töltöttem. Jó iskola volt. Aztán jött még néhány év otthon, amit egészsége romlása miatt már köztünk – lánya és unokái között – töltött. Egy részét már ágyban fekvő betegként. A kínok, a betegség és a fájdalom ellenére is ragaszkodott az élethez. Vagyis hozzánk, akik az életet jelentettük neki. Mamának.