Lássuk a TV-t! – Sági Endre (ism.)

Egy hét képkockából álló karikatúra mindegyik képén majdnem ugyanaz látható: egy középkorú férfi ül kényelmes foteljében és mereven bámulja a televíziót. Az egyetlen különbség az, hogy míg az első hat képen, hétfőtől szombatig hálóköntösben végzi ezt a tevékenységét, addig a hetediken, azaz vasárnap már öltönyben és nyakkendőben. És aki így „szenteli meg" a hetedik napot, valószínűleg ekképpen „fohászkodik:"

A TV az én pásztorom, nincs igényem másra!

Kényelmes fotelekben helyet készít nekem,

a hittől egyre távolabb vezet engem.

Lelkemet lerombolja:

Az érzékiség és az erőszak ösvényein vezet

szerkesztői nevében.

Járjak bár a keresztény felelősség köntösében

nem zavar meg semmi, hiszen a TV velem van,

kábelei és távkapcsolói megvigasztalnak engem.

Ellát minden jóval, világiasságom törekvései szerint,

megkeni fejemet

ál-humanizmussal és a törtetéssel az anyagiak

felé.

Kívánságaimat színültig betölti.

Garantált lustaság és nemtörődömség

fog követni engem életem minden napján.

Én a TV-nézők házában lakom

időtlen időkön át. (John Pinedo)

Így lesz a TV a nagyvilágra nyíló vakablak, hódolóit elvakító, körberajongott házibálvány. Persze nem a készülék a hibás, hiszen az csak egy tömegkommunikációs eszköz, amely társaihoz hasonlóan az emberi felhasználás módjától függően nemcsak romboló, hanem hasznos is lehet, amennyiben mérlegeljük a következőket:

Túl sok dologról írnak az újságok, túl sok dologról esik szó a televízióban, túl sok minden történik, ami alkalmat ad arra, hogy megjegyzéseket fűzzenek hozzá. Nem mintha érdektelen lennék, inkább szomorúan látom, hogy a sokaság még mindig a középkori gondolkodásnál tart! Kimondani az igazságot... Talán másszunk fel a tetőre, hogy onnan kiáltozzunk? Vagy tegyünk néhány értelmetlen gesztust, hogy felhívjuk a figyelmet? Nem, nem hiszem.

Nézzétek csak a vastag betűs címeket az újságokban, a tévés paprikajancsik blabláját, a nagy magazinok játékbabáit, ezt az egész nagy civódást, amelynek se eleje, se vége.

Vannak derék emberek, akik nem vesztegetik erre az idejüket, akik kitárják ajtajukat, akik szívvel beszélnek, szélhámosság és ámítás nélkül. De mindezt általában meg sem tudjuk, s nem is beszélünk róla. Egyedül csak azok tudnak róla, akik elestek, s akik a maguk erejéből fel is keltek, s akik tudnak is beszélni, mert a beszédkészség megadatott nekik.

Szinte könnyekkel a szememben mondom, annyira elképesztő, hogy mennyi baj származik az embertől! Mikor tesszük hatékonnyá azt az egyszerű igazságot: akkor beszéljünk a dolgokról, amikor kell. Ha olvassuk az újságot, hallgatjuk a rádiót, nézzük a televíziót, akkor talán mindenki érti is mire gondolok.

A magam részéről szívesen venném, ha Jézus megjelenne a tévében, a különböző csatornák hírei közben és szót kapna, hogy mondjon azért egyet, s mást az emberről, a világról. Hogy előadja elgondolásait a kormányról, a bérről, a társadalmi biztosításról, a gazdaságról, az államról, az egyházról, a hadseregről, a szabadidőről, a fiatalságról, a nyugdíjas korról, továbbá a városiasodásról, a metróról, a munkáról, a páros életről, a szexuális nevelésről és az abortuszról.

Toldalagi Pál szavai jutnak eszembe.

„Emelj magasba, Istenem, mint gyermekét az apja,

az édes fénybe hirtelen, a mosdató magasba,

hogy tiszta és hogy jó legyek, hogy szeressem a szépet,

hogy láthassam a lényeget, hogy lássak is, ha nézek."