Hétköznapi doppingszerek... – Dr. Enghy Sándor (ism.)

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Így írta ezt Kazinczy. Csupán annyi a kérdés, hogy ki dönti el mi a jó és milyen mérce alapján derül ki: jól csinálunk-e valamit. Természetesen mi elég bölcsnek érezzük magunkat ahhoz, hogy el tudjuk dönteni mi jó nekünk és hogy jól mennek-e a dolgok. Nem is lenne ezzel a logikával baj, ha nem lennének mégis olyan pillanatok, amikor a jóról kiderül, hogy rossz és hiába voltunk valamiről meggyőződve, hogy az jól van, mert valami hiba csúszott a számításainkba.

Dolgunk van. Kinek mi. Olyan világban élünk, melyben mindenki teljesítményt vár el tőlünk, sokszor persze csak mi magunktól. A sport szép, de mára már kegyetlen világ. A győzelemnek pedig nagy ára van. Mindent képes kockára tenni az, aki teljesíteni akar. Nem véletlen, hogy az eszeveszett hajsza sokszor vezet halálhoz. Gyakran bizony ilyenkor az is kiderül, hogy emögött a teljesítő készség szabálytalan fokozása áll. Alig van verseny doppingbotrány nélkül, ami ugyan nem feltétlenül halálos, de mellékvágányra állíthat egy karriert.

De nem is kell ahhoz nagy sportolónak lenni valakinek, hogy növelni akarja a saját teljesítményét, mert el kell készülni valamivel időre, mert talpon kell maradni a versenyben, ki kell bírni és kell tartani munkahelyért, kenyérért, családért. Azt gondoljuk, hogy mi a sportolókkal ellentétben nem járunk tilosban. Nem vagyunk testépítők, nem készülünk bajnokságra, versenyre, ellenfeleink legyőzésére arénákban, stadionokban, versenypályákon. Bennünket nem vizsgál az ügynökség, hogy fogyasztunk-e tiltott szereket.

Olyan doppingvizsgálatra sem megyünk, mely kimutatja, hogy mi megengedett és mi nem, ami bennünk található. Persze a sport világa azért rémtörténeteket tud olyanokról, akik teljesítményük növelésének mellékhatásaként teljesen megváltoztak. Az egykori NDK úszónői között volt olyan, aki annyira elférfiasodott, hogy férfivá operáltatta magát, mások pedig valóságos torzszülötteket hoztak világra. Ez nyilván nem vonatkozik így ránk. Mi ideáig nem megyünk el a teljesítmény fokozásában, ezért nem is kell számolnunk mellékhatásokkal, gondoljuk. Melyek pedig vannak. Van persze, aki azokat is vállalja a győzelemért.

Azonban mi is hajtunk, megfelelünk, erőt merítünk, ahonnan csak tudunk. Jót, jó helyről, és jól tesszük? Kinek mi köze hozzá – mondjuk. Ki enged meg, kinek és mit? Kit érdekel? Az eredmény a fontos. Senkire nem tartozik, hogy honnan van a plusz erő. Lényeg, hogy hasson. A többi mellékes, hatásaival együtt.

Ugye tudjuk, hogy magát a dopping szót a dél-afrikai régióból eredeztetik, ahol bizonyos törzsek nyelvében a fogalom egy szertartások alkalmával fogyasztott bódító italt jelent. Náluk az megengedett volt. Mint nálunk sok minden, amiből erőt merítünk. Tudom, senkit ne érdekeljen mi a megengedett, hétköznapi feladataink ellátásához. Nevetséges: ugyan ki jöhet szóba, aki nekünk egyáltalán megengedhet valamit. Vigyázzunk azonban, mert ahol a fény, ott az árnyék. A fénynek nem csak fényhatása van, hanem csak úgy mellékesen árnyékot is vet. Nem kötelező elfogadni a bódító italt, vagy egyéb olyan erőforrást, amelyből lehet ugyan meríteni, de általa nem az élethez kerül közelebb az ember, hanem a halálhoz. Jézus, aki tanítványainak ahhoz adott hatalmat, hogy kígyókon és skorpiókon tapodjanak, s az ellenségek minden erején azzal együtt, hogy semmi nem árthasson nekik, megmutatta a többlet erő forrását. Minden más csak árt, ha használni is látszik és ez ugye nem mellékes.