Vannak még jó emberek (9) – Ambrus Erika (ism.)

Észrevették-e, hogy sokszor azok a jók, akikkel pedig egyébként az életben sok rossz történt? Akik maguk is segítségre szorulnak? És mások jóságára?

A történet, amely az előbbi gondolat alátámasztását szolgálja, egy karácsonyon játszódott. „Tél volt, hó esett, s jöttek az ünnepek" - halljuk a régi slágerben. Egész pontosan egy nagyon hideg, térdig érő havas szentestén egy kicsi faluban történt meg, ahová a kötelességem szólított. Várakoznom kellett egy ideig, s az ismerőssel, akivel együtt toporogtunk a hóban arra gondoltunk, de jó lenne egy kályha melegénél megmelegíteni a kezünket. A gondolatot tett követte, s bementünk az ismerősöm ismerőséhez, aki egy közeli házban lakott. A romos ház folyosóján ugyanolyan hideg volt, mint kinn, a konyhában sem volt enyhébb idő, a vödörben a víz befagyva. Csak a kicsi sötét szobában volt melegebb, egy kályha ajtaján kiszűrődő fényben tájékozódtunk. Kellett egy kis idő, mire a szemünk megszokta a sötétet.

- Nincs villanyom, közölte az idős férfi, aki olyan melegen volt öltözve, mintha épp készülődne kimenni a télbe. Nyilván korát tekintve fázott, meg a kis kályha nem is adott elég meleget. Megvetetlen ágya szélén ült, keze közelében egy mankó, már nehezen mozog, segédeszköze nélkül nem is tud járni. A szobában kamillaszag terjengett, gondoltam kamillateát főzött. Ismerősöm kiment a konyhába, hogy vizet hozzon, teának, s míg a jég megtörésével foglalatoskodott a konyhában, egyedül maradtam az idős, beteg emberrel. A szoba szegényes berendezése, a bácsi öltözete, az a tény, hogy nincs villany, mind arról tanúskodott, hogy igen egyszerű lesz a bácsi karácsonya, szentesti vacsorája. Hogy beszélgetést kezdeményezzek, kicsit hangosan, mert a bácsi nagyot hallott, megkérdeztem, egyedül tölti-e a karácsonyt.

– Nem, kedves, jöjjön csak közelebb – invitált az ágyához, s a dunyha szélénél, ott, ahol kevesebb volt benne a toll, kicsi szőrös lábacskát láttam meg kikandikálni. Az idős ember felhajtotta a takarót, s egy egészen kicsi cica feküdt ott. Csodálkoztam is, hogy lehet ilyen kicsi, hiszen télen nem szoktak már a macskák ilyen kicsik lenni, valószínűleg sok éhes napot ért meg eddig szegényke.

- Tegnapelőtt találtam, csak úgy itt állt az ajtóban - mondta a bácsi -, karácsony van, befogadtam. Még ajándékot is vettem neki. – avval az éjjeliszekrénye tetejéről újságpapírba csomagolt, madzaggal átkötött kis csomagocskát vett el. – Boldog karácsonyt, cica! - mondta, s egy kis doboz macskaeledelt csomagolt ki.

Akkor már nem nagyon tudtam megszólalni, csak nyeltem a könnyeim, belegondoltam, én a terített asztalnál ülök majd pár órával később, melegben, családi körben, ajándékokkal körülvéve, ez az idős ember meg itt kucorog, vagy szundikál majd, kicsi társával. Nem saját magának, neki, új társának vett karácsonyi ajándékként finomságot. Ennyi szeretet, ennyi jóság! Olyan szép volt az a karácsonyeste, nagy ajándékot kaptam az idős embertől, a szív melegét, hogy vannak még jó emberek.