Az ajtó – Pásztor Gyula (ism.)

Napi életünk sajátos részeivé lettek ezek a sokféle, valamiben egymásra mégis nagyon hasonlító eszközök. Kikerülni sem tudjuk őket, s talán éppen ezért többnyire ügyet se nagyon vetünk rájuk. Pedig sokszor sajátos izgalmat tartogatnak. Már reggel, amikor kinyitjuk házunk ajtaját, sohasem tudjuk biztosan, mi vár ránk odakint. Milyen idő, milyen változás. Nem is beszélve arról, amivel a kinti világban a nap során szembesülünk majd.

Az ajtók olykor összekötnek, máskor elválasztanak, oltalmazóan bezáródnak mögöttünk, vagy könyörtelenül fogva tartanak.

Van, amikor alig várjuk, hogy egy-egy ajtó kinyíljon előttünk. Az osztályteremé, a munkahelyé, a kórteremé, talán a szülői házé, a téli bezártságé, mert úgy érezzük, rajta túl a friss levegő, a napfény, a szabadág vár.

Más ajtók előtt összeszorul a szívünk, s aggódva gondolunk arra, ami a túloldalon fogadhat: kellemetlen találkozások, egy rendelőben talán lesújtó diagnózis, vagy egyszerűen csak újra ugyan azok az emberek, ugyan azok a terhes feladatok, akikből, vagy amikből már éppen elegünk van. S nem nagyon tudunk jobbat, mint várjuk újra annak az ajtónak a megnyílását, ahol belépve végre ismét letehetjük nemcsak a táskánkat, hanem talán a gondjainkat, a terheinket, s aztán a fejünket is.

Van, amelyik ajtóról szeretnénk, ha legalább egyszer az életben megnyílna előttünk: a szerencséé, egy utazásé, kastélyé, az igazi ünnepé, vagy csak egy régen eltávolodott családtagé, ahova belépni úgy érezzük, maga lenne a boldogság.

És vannak ajtók, amelyek megrettentenek, s örülnénk, ha ezeken soha nem kellene belépnünk. Legjobb lenne, ha ki sem nyílnának. Mert akit egyszer a kígyó megmart, az a gyíktól is fél.

Persze akaratlanul is érezzük, hogy az ajtók nyílását és záródását nem a kívánságaink irányítják. Úgy születünk, hogy egy ajtó végérvényesen kinyílik előttünk. A teljes biztonságból a zord világba, vagy a bezártságból a szabadságra? A véleményünk lehet különböző, de az is biztos, hogy ettől kezdve minden nap elteltével bezáródik, s minden új nappal kinyílik előttünk egy újabb ajtó egészen a legutolsóig. Olykor siettetni, máskor tartóztatni szeretnénk ezeket. Min is múlik ez?

Azt tapasztalom, hogy sokszor nem is azon, ami akár ismeretlenül egy ajtón túl vár, hanem azon, ahogyan az ajtó előtt állunk, s elindulunk. Azon, hogy van-e, mivel, van-e kivel továbbindulnunk. Sokszor ez határozza meg, hogy egy-egy ajtón túl mi történik majd, hogy az az esemény is a célhoz visz-e közelebb. Érdemes hát így, egy napra útra-indulóban számba venni, hogy mit viszünk magunkkal a múltunkból, kellemes, vagy kellemetlen emlékeinkből, a vágyainkból, az elvárásainkból, az indulatainkból. Milyen tervek, milyen célok tisztultak le, melyek maradtak aktuálisak bennünk. Mert az előttünk levő ajtók valahogy mégis a cél felé vannak rendezve. Mindegyik mögött valamilyen fontos esemény, vagy feladat vár. Boldog, aki nem csak kíváncsian, hanem felkészülten teheti rá a kezét a kilincsre, hogy aztán arra nyíljon előtte ajtó, ami az igazi célhoz viszi közelebb. Hiszen a magunkkal vitt poggyászunkban van, ami ezt segíti, s van, ami lehetetlenné teszi. Haraggal, bosszúvággyal, de akár anyagiassággal, vagy irigységgel nem jó egy ajtót sem kinyitni. Viszont a békesség, a megértés, a másokhoz való lehajlás vágya sok ajtón túli sötétséget beragyoghat.

Indulunk, vagy tovább megyünk. A legtöbben több kilincsre is rátesszük ma a kezünket. Reményteljes ajtónyitásokat, s hálás ajtózárásokat kívánok minden úton járó társamnak.