Házi kedvencek – Ambrus Erika (ism.)

Azt gondolom, az emberek nagy része tart házi kedvenc állatot, ki csak gondolatban, ki a valóságban. Talán családi állapottól és kortól is függ, hogy mikor válik a kedvenctartás valósággá. A lehetőségek pedig korlátlanok, van, aki kutyust, cicust, nyuszit, hörcsögöt, halat, madarat, hüllőt, majmot, pókot tart, de egzotikus, különleges állatok házi kedvencként tartásáról is hallottunk már. A gazdiknak biztos jó, más kérdés, az állat akar-e házi kedvenc lenni.

Falun élek családommal, négy ló, egy kutya és egy macska társaságában. Itt-ott leszáll az udvarban egy gólya, a kertben egy fácán, a denevérek és baglyok a templomtorony árnyékában lévő parókiaudvarunk esti vendégei, az énekesmadarak a reggelek bearanyozói, volt már, hogy az utcaajtón kilépve rókába botlottunk, egyszer egy kecske tévedt be az udvarunkba a nyitott kapun át, szeptemberben pedig a kertünk alatt folyó Ipoly partjáról, egészen közelről hallgatjuk a szarvasbőgést. Elég is lenne ennyi állatból is, azonban a fiaim nem így gondolták. Mikor egy falumbéli család felajánlott nekik egy csincsillafiút, boldogan igent mondtak. Én tudtam, hogy a kezdeti ígéretek, mi szerint a csincsillával ők törődnek majd, hamar elfelejtődnek, s csak nyűgöt veszek a nyakamba.

Azelőtt nem láttam még csincsillát, legföljebb szőrmebunda formában. Olyan, mint egy kedves mesebéli szőrös állatka. Sem nem rágcsáló, sem nem nyúl, sem nem mókus – ezek keveréke. És puha. Olyan puha, hogy az ember keze vágyik arra, hogy simogassa, érintse a finom bundát. Ez volt az első megtapasztalás, s a meglátni és megszeretni elve azonnal működött. Többé már eszembe sem jutott, hogy csak a baj lesz vele: ketrec, annak állandó tisztántartása, étel biztosítása, fürdőhomok, stb. Fiaimmal minden információt, ami szükséges ahhoz, hogy jól érezze magát a kis állat, elolvastunk az interneten. Hamarosan megszerettük őt és ő is minket.

És a fiaimnak az őszi-téli napokon, mikor nemigen lehet a tágas udvaron tartózkodni, hanem a szoba szűk keretei közé szorulunk, nem a számítógép lett a kedvence, hanem a csincsilla. Már ez hatalmas dolog. S a kezdeti lelkesedés sem múlt el, ők gondoskodnak a kis állatról, figyelik, simogatják, játszanak vele, etetik. Még, ha ezer teendőm mellett meg is feledkeznék Mogyoróról – mert így hívják őt-, figyelmeztetnek, hogy amíg ők nincsenek itthon az óvodás és iskolás idő alatt, törődjek vele.

A csincsillatartás hozadéka tehát nemcsak az, hogy kiszorította a számítógépet a fiaim életéből /ha nem is teljesen/, hanem felelősségtudatuk is erősödik, tudják, hogy törődni kell vele, mert érző lény, aki éhes, szomjas, törődésre, társaságra vágyik.

Én meg, figyelem a fiaim és örülök az imént vázoltaknak. És figyelem Mogyorót is, s közben rádöbbenek, hogy a szeretet még az állatvilágra nézve is szeretet szül, a gondoskodás hálát, a kedvesség a kedvesség viszonzását. Nem a macska hamisságával, hanem őszintén. A hozzánk való tartozás tudatának bizonyos szintjén meghálált állati viszontszeretet pedig azt mondatja velem: lenne mit tanulnunk az állatoktól is.