Gugyerák, a madarász – Fábián Tibor (ism.)

Gugyerák szereti a madarakat. Nézni. Hajkurászni már kevésbé. Meg nem is tudja hogyan kell azt, pedig hej de szívesen útilaput kötne az otthona előtt fészkelő, mintegy húsz varjúcsalád egyedeinek „kaparójára." No ez persze nem sikerül, ezért Gugyerák a tavasztól tartó élénk károgás közepette elhatározta, hogy ide ablak kell. Hangszigetelő. Ablak lett is, ki is szűrte a károgást, de csak csukott állapotban. Mert nyáron, mikor Gugyerákék ajtót-ablakot kitárva kapkodnak bár egy leheletnyi légmozgás után, akkor bizony ez nem segít károgás ellen.

Pár napja a lépcsőház egyik tetőzeti ablaka maradt nyitva, s egy ragadozó madár rögvest be is szállt rajta. Ezt Gugyerák nem a lépcsőházi híradóstól (ilyen is van: nagy, kövér, betegnyudíjas és folyton háborgó néni személyében) tudta meg, hanem a lépcsőházi visításból. Gugyerák még látta pár pillanatig a madarat, amit rögvest kikiáltott sólyomnak, egyrészt mert az egyértelmű volt, hogy ragadozó őkelme, másrészt viszont sólymon kívül nem tudott másra tippelni.

A madár beszállt a kövér néni lakásába. Egy jó híradós ugyanis természetszerűleg csak nyitott ajtó mellett tud létezni. Reggel nyitja, este zárja. A kettő között pedig résen van, fülel. A jelenetet végignéző kamasz szomszédfiú a hasát fogta nevettében. Ugyanis a konyhában tévéző híradós néni erőltetett viccnek hitte, hogy a kisszobájába berepült egy ragadozó, s váltig állította az ellenkezőjét. A nénit végül a fiú anyja győzte meg, aki nem mondott semmit, de visított. Kicsi fia pedig élénk bőgéssel állította ugyanazt. A híradós néni erre megrettent, egyetlen hatalmas ugrással a lépcsőházban termett és ordítással próbálta távozásra bírni a sólymot.

Gugyerák, miután félrefordított arccal tapintatosan kinevette magát, elindult madárnézőbe. A madár, a beste a csilláron tanyázott és fekete szemeivel merőn nézte Gugyerákot, s a nyomaték kedvéért még csapkodott is párat fenyegetően a szárnyaival. Gugyerák rájött, hogy itt a szép szó, hessegetés nem segít: a madárnak éles karmai vannak, nem beszélve a csőréről, ezért bölcsen visszavonulót fújt.

A következő szűk órában a híradós néni, az időközben egybegyűlt szomszédasszonyok társaságában a folyosón sipítozott, a gyerekek madarakkal ijesztgették egymást. Gugyerák megértően hümmögött, majd rövid előadásban foglalta össze a vadmadarak veszélyeit. Ettől a szomszédok cseppet sem nyugodtak meg, hanem egyesek a tűzoltókat hívták, másvalaki meg egy vadászt. A híradós néni infarktus-közeli állapotban nyilvánosan megfogadta, hogy jó útra tér, azaz dehogy is nyitja ki ezután a lakásajtót.

Aztán előkerült a vadász, aki puskát nem hozott ugyan, de az időközben a szoba egyik sarkában megbúvó, halálra rémült madarat rezzenéstelen arccal kézbe vette és elvitte. Minden jó, ha jó a vége – motyogta Gugyerák, majd fogta az asztallábat, valamint a pajzsnak szánt fadarabot és elvonult. A híradós néni egy hétig csukott ajtóval is kibírta, az utca pedig megtelt a madártámadás sztorijával. Gugyerák azóta a galamboktól is ijedezik, az internet segítségével pedig kiderítette, hogy a sólyom vércse volt.