Ameddig a takaró ér – Viola Judit (ism.)

Még ma is hallom nagymamám reszelős hangját, ahogy figyelmeztetésül a fejemhez vágta ezt a mindenki által ismert közmondást: Addig nyújtózkodj, fiam, ameddig a takaród ér! – amikor hitelből vettük a TV-t, a bútort és még sok más egyebet. Pedig ő még nem is tudhatta, hogy mivé lesz a világ mára, ahol ezrek reszketnek a kamatoktól és kerülnek az utcára a kifizetetlen és kifizethetetlen tartozások miatt. Mert a takaró egyik végét az ügyfél szorongatja, a másikat pedig a bank rántotta meg, így aztán senkinek sem adhat már meleget, mert kettészakadt. Persze tudom, hogy normális banki feltételekkel működő hitelekkel előbbre juthat az egyes ember és előbbre juthat az ország is.

Nem lehet, hogy az a baj, hogy túl sok mindenre vágyunk, ami nem fér el és nincs helye a takarónk alatt, mert nincs is rá igazán szükség? Esetleg nem vesszük számba, hogy mi van már a mi plédünk alatt? Talán segítene, ha számba vennénk, mennyi mindenünk van már, s hogy kell-e még, nélkülözhetetlen-e még valami ahhoz, hogy élni, létezni tudjunk? Persze nagyon nehéz nem megkívánni azokat a dolgokat, amik a szomszéd takarója alól kivillannak vagy egyenesen kilógnak. Azon is eltűnődtem, vajon miért van az, hogy legtöbbször azok felé a takarók felé lesünk, amik jóval nagyobbak és vastagabbak, mint a sajátunk? A kisebbeket, vékonyabbakat észre sem vesszük. Pedig vannak embertársaink, akiknek egyetlen kopott paplan és egy rongyos, csíkos szatyor minden vagyona. S vannak, akik még ennek is tudnak örülni, boldogok, hogy nem lóg ki alóla a lábuk.

Ha bankár volnék, pusztán önvédelemből is kiírnám minden bankfiók elé figyelmeztetésül ezt a közmondást, hátha megment másokat a bajtól: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!