Visszajelzés nélkül elpusztulunk (2) – Fehér Norbert (ism.)

Jó, jó – mondhatnánk, de mi van azokkal, akik hónapokat töltenek el magányosan!? A vallástörténetben nem egy szenttel találkozhatunk, akik sok időt éltek (elvileg visszajelzések nélkül), magányosan. Akkor ők miért nem haltak meg? Nos, azért nem, mert magányukban már nem emberi szinten kaptak visszajelzést, hanem transzcendentális síkon. Belső és felső szinten kaptak visszajelzéseket.

Az ember – létének más régiójában is – visszatáplálásra szorul. Ugyanis nem csak szellemi-érzelmi visszajelzés létezik az életünkben, hanem, fizikai visszatáplálás is, amely már sokkal nyilvánvalóbb és érthetőbb. Az ember energiát vesz fel és energiát ad le. A kettő közül bármelyik csatornát zárjuk el, annak pusztulás a vége. Hiszen, ha nem veszünk fel energiát táplálék formájában, egyértelmű, hogy elpusztulunk. De ha nem is adunk le energiát, akkor pedig, egy kidurranó léggömbhöz válunk hasonlóvá. Szellemi és érzelmi síkon is igaz ez. Ha nem jelzünk, és nem kapunk visszajelzést, akkor elpusztulunk. A jelzéssel még nem lenne gond, mert azt nehezebben tudjuk befolyásolni, ugyanis megjelenésünkkel, létünkkel is jelzünk. A problémák a visszajelzéssel szoktak lenni.

A szellemi energia-körforgásban a visszajelzés csatornája dugul be legtöbbször. De mit is jelent mindez? Mi történik akkor, ha nem kapunk visszajelzéseket? Bizonyára sokan írtunk már SMS-t. S bizonyára kellemetlenül érintett, amikor nem kaptunk választ, visszajelzést.Holnap fél négykor találkozunk! –írtam egy barátomnak. Eltelt pár perc, negyed óra, és nem jött válasz. Aztán kiderült, hogy kikapcsolta a telefonját. Úgy érezzük ilyenkor, hogy a másik felé küldött jelzésünk lóg a levegőben. A szellemi szemkontaktus nem jön létre.

Pedig tudjuk jól, mennyire fontos a szemkontaktus. A gyermek számára is az a legnagyobb büntetések közül való, ha nem nézünk a szemébe. A rosszalkodó gyermeknek még a verés is jobb, mint a mellőzés. És ezzel mindannyian így vagyunk.

Van egy ismerősöm, aki egy regionális rádióban szerkeszt, egy havonta jelentkező műsort. Évek óta végzi ezt a munkát, teljesen ingyen, hobbiból. A legnagyobb fájdalma azonban az, hogy még soha, egy hallgató sem telefonált be a műsorba, és nem mondta azt, hogy:Kérem, ez a műsor pocsék, azt tanácsolom, hogy hagyja abba. És azt sem mondták neki, hogy: Nagyon jó volt a legutóbbi műsor, csak így tovább. Pedig egy-egy ilyen visszajelzés, mérhetetlenül nagy boldogságot okozna neki. Egy hallgatói telefon, vagy levél, nyilván – új perspektívákat, új gondolatokat generálna benne, de azóta sincs semmi. Pedig az egyáltalán nem rossz műsort, a visszajelzések, ahogy bennünket is, – sokáig – életben tarthatnák.