Játék egy falat kenyérrel – Fábián Tibor (ism.)

A cigánygyerekek leugráltak a fékező villamos-szerelvényről. Az utasok néma gyűlölettel néztek utánuk, ők pedig elégedetlenül húzták össze magukon a rongyos ruhadarabokat. Már mindenki unta egyhangú, monoton éneklésüket, színpadias szereplésüket, képmutatóan siránkozó hangon előadott kéregetésüket. Tudták, ha a felszínen akarnak maradni, váltaniuk kell. Tudta ezt gazdájuk is, aki néhányuknak apjuk is volt tán. „Sebaj, közeleg a húsvét. Akkor majd aranyéletünk lesz pár napig" – próbálta felvidítani a többieket a legidősebb. Ez hatott. A kisebbek máris piros tojásokat törtek lelki szemeik előtt. Az eső egész nap szemerkélt. De ez nem szegte kedvüket: ázott verebekként nyargalásztak a piszkos, elhanyagolt aluljárókban, ijesztgetve a lemerészkedő járókelőket.

Késő délután egy kora szerint középkorú, de fizikailag már öreg hajléktalan lépett ki az élelmiszerboltból. A rajkóknak felcsillant a szemük. Ma először. Ismerték az öreget, de nem beszéltek vele. Az utcán élők kasztjában a hajléktalanok – kik között sokuk már csak emberi roncs volt, s megannyi madárijesztőként rótták az út porát – a legalsó fokon álltak. Nem voltak különösképpen éhesek, mégis ingerelte őket az öreg kezében tartott kenyérdarab – amit valószínűleg a boltban kaphatott. Valami állatias vadász ösztön ébredt fel bennük, mint amikor a kutya macskát lát, vagy a macska egeret... Hangos zsivajjal kezdtek el körözni körülötte. Percekig csak róttak a köröket a tanácstalanul tébláboló férfi körül, aki nem tudta mire vélni a dolgot. A csapat kifárasztotta áldozatát, aki bár egy helyben állt, mégis beleszédült a látványba. Ekkor már tudta: a kenyér kell nekik. Az ő mai reggelije, ebédje, vacsorája. Ez volt egyetlen élelme, hát nem adta olcsón. Az öt kölyök jóval fiatalabb volt, mint ő, valamikor könnyűszerrel elbánhatott volna velük. Valamikor. De mostanra a nélkülözés, a hideg, az alkohol, s mi minden még?! kilopta, kiharapta az erőt testéből.

A körözésnek, rohanásnak, amit ijesztő kiáltozás kísért hirtelen vége szakadt. Már csak annyit látott, hogy szemben vele felsorakoznak és rárohannak. Nagyot csattant az aszfalton. A fürge tolvaj kezek még mielőtt elesett volna, kikapták markából féltett tulajdonát, a darab kenyeret.

Gyorsan feltápászkodott és tehetetlenül, vékony hangon jajveszékelni kezdett. Siratta a kenyeret. A járókelők kikerülték, a szemerkélő eső azonban nem. Az csak esett rá némán, kitartóan.

Együtt sírtak tovább.