Stílusérzék nyolcévesen – Vörös Éva (ism.)

Van egy erdélyi kis barátom, akivel a kapcsolatunk már nagyon régi. Dani már 8 éves és a barátságunk majd hogy nem a születése óta töretlen. Péntek a mi napunk, akkor megyek érte a suliba, s utána palacsintás ebéd van. Egyszer nem volt időm ezt megsütni, s csokis perecet vettem, mondván, hogy kell egy kis változatosság. Dani erre nagy komolyan kijelentette: A palacsinta soha nem unalmas, az mindig finom. Azóta ez a rend: Ha péntek, akkor elmaradhatatlan a palacsinta-sütés.

Dani első lett a megyei matek versenyen, s amikor gratuláltam neki, szerényen megjegyezte, hogy ezért járna neki egy Kofferes forró csoki, malmozással és sakkozással egybekötve. Ez a kávézó nemrég nyílt, s Dani azért szereti, mert a könyves polcok mellett az asztalokra sakktábla van festve, az asztalfiókban a bábukkal. Mikor megemlítettem, hogy múltkor is ott voltunk, akkor közölte velem, hogy szerinte az még a karácsonyi ígéretem törlesztése volt.

Danit sikerült ebéd után elcsalnom a városi parkba. Hazafelé jövet mesélni kezdtem neki arról, hogy régebben jártam egy park közeli kávézóban, ahol régi ruhába öltözött pincérek szolgáltak föl. Dani szerint logikus, hogy ha régen voltam, akkor régi ruhában voltak a felszolgálok. Nem jött a nyelvemre a korhű ruha kifejezés, ezért nagyon örültem, amikor váratlanul felbukkant a Mozart kávézó, ahová rögtön be is tértünk szemléltető oktatásra. Dani elámult a pincérnők öltözékén és a szép környezeten, de legfőképpen a torták gazdag választékán. Amíg vártuk a rendelést, hallgattuk a gépi zenét. Dani pillantása a zongorára esett, s méltatlankodva megszólalt. Hogy lehet az, hogy a Mozart kávézóban nem Mozartot játszanak? Biztos nem telik nekik élő zenére nyugtattam. Akkor játszom én, állt föl Dani, és megkérte a „jelmezes" pincérnőt nem halkítaná-e le a zenét. Dani vizsgadarabja éppen aznap Mozart Rondója volt, a bemutatását amúgy is beígérte nekem, így hát egy bajjal ez is megvolt. A kávézó vendégeitől nagy tapsot kapott a szőke tréningruhás kisfiú, ahogy felállt a zongorától. Dani még visszaült s egy Bartók darab következett, azon már érződött, hogy felújításra szorul, ezt már régen nem gyakorolta. Több nincs? Kérdeztem? Nincs felelte Dani, csak egy saját szerzeményem. Azt is előadta, aztán sietett vissza az asztalhoz, ahol már vára a torta és a forró csoki. Dani „produkcióján" felbátorodva egy fiatal nő is leült a zongorához. Ezt a darabot én is ismerem súgta oda, és ujjaival kísérte a kávézóasztalon. A tortának és a forró csokinak csak a felét sikerült legyűrnie, s míg én elvéglegeltem, búcsúzóul még egyszer eljátszotta a Mozart darabot. Induláskor Dani udvariasan előre engedett, aztán ő még az ajtóból visszaszólt a felszolgálónőknek: Legközelebb kottával jövök, hogy többet játszhassak.

Mivel ez a cukrászda eléggé pénztárca kurtító kaland volt, mondtam is Daninak, hogy most előre ittunk a medve bőrére, s úgy veszem, mintha a következő, országos matek versenyt is megnyerte volna. Dani csöndben haladt mellettem, majd hozzám fordult: Tudod mit? Ne szóljunk erről anyának. Mert, ahogy őt ismerem, még ki akarná neked fizetni, aztán csak vita lenne belőle. Majd ha megnövök, - folytatta - játszok én majd úgy nekik, hogy majd nem kérnek pénzt a tortáért, sőt még ők fizetnek. Hagyd el Danikám, bíztattam, nekem az minden pénzt megért, hogy olyan barátom van, aki ma a Mozart cukrászdában a habos kávémhoz Mozart muzsikát mellékelt.