Tükör – Kassai Gyula (ism.)

Tükörbe nézve saját arcunkat látjuk. Tükörképünk néz vissza ránk. Készül rólunk egy fotó, amit albumba teszünk, bármikor visszanézhetjük. A kép mindig egy pillanatot örökít meg az életünkből. Teremtünk, alkotunk, környezetünk visszatükrözi énünket, gondolatainkat. Szüleinkre tekintünk, vagy gyermekeinkre, személyiségünk, énünk egy-egy villanását fedezzük fel bennük. Amikor első gyermekem megszületett, a szülészet várótermében várakoztam. A hosszú folyosón és a résnyire nyitott üvegajtón keresztül tisztán hallottam újszülött gyermekem síróhangját. Egyszerre az öröm és a szorongó várakozás érzése kerített hatalmába. Nem is kellett nagyon sokat várni. Kisvártatva egy nővérke hozta karjában a faimat, hogy megmutassa. Na, mi van? - kérdezte tőlem. Nem erre a kérdésre számítottam. Nagyon meglepődtem. Talán nincs keze, lába, valami baj van?- futott át rajtam hirtelen. Fiú!- kiáltotta sugárzó örömmel felém a nővér, miután látta, hogy teljesen lebénultam és nem tudok megszólalni. Nemcsak a kérdése lepett meg, és hatott rám bénítóan, hanem a gyermekem arca, tekintete. Annyira magamat láttam benne, hogy azt a pillanatot, érzést és arcot máig nem felejtettem el. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Találkoztam saját magammal. Haza mentem és megnéztem a régi képeket, amelyek rólam készültek és egész más volt a benyomásom. Kevesebb volt a hasonlóság. Ennek ellenére boldog voltam. Szinte teljesen el voltam varázsolva. Arra gondoltam, milyen titokzatos az élet és mennyire csodálatos ajándék minden találkozás. Azóta tudom, nem attól lesz az élet szép, ha magunkat véljük felfedezni a dolgokban. Sokszor abba a hibába esünk, hogy csak magunkat keressük és magunkat akarjuk látni.

Sokkal fontosabb, ha felismerjük azt a pillanatot, amikor bennünket talál meg az élet. Észre kell vennünk a felénk sugárzó életet(eket). A mi életünkre is ráirányul sok-sok tekintet, arcunkban is tükröződik egy vagy több arc. Nem önmagunkat kell keresnünk másokban, a körülöttünk élő világban. Nem az a legfontosabb, hogy mindenben saját lenyomatunkat lássuk. Előbb azt az életet kell megtalálni, és felismerni, amely felénk hajolt. Fedezzük fel és ragadjuk meg azokat a pillanatokat, amikor mi is, mint a tükör, mint egy képbe rejtett pillanat, visszatükrözzük életünkön és arcunkon keresztül az örökkévalóságot, vagy mások örömét, szeretetét. Igazi öröme csak annak lesz, aki maga tükrözi vissza a felé irányuló jóságot, segítséget. Az lesz boldog, aki nem önmagáért az, hanem mások örömét tükrözi vissza, aki mások bánatát fogadja magába, aki mások ráirányuló szeretetét képes tovább sugározni minden irányba. Ki a boldog ember, az, aki mindenben önző módon magát keresi és láttatja, vagy, aki másokat tud láttatni, aki másokat el- és befogad, valamint osztozni tud embertársa örömében, bánatában?