Süteményvég – Vörös Éva (ism.)

A süteményvégek problematikájáról a cukrászdába járók mit sem tudnak. Ott ugyanis a hűtőpolcokon csak tésztaközépek terpeszkednek, s egyik kívánatosabb a másiknál.

A házi sütemények élvezői azonban minden alakalommal döntési helyzetbe kerülnek, s szétválnak centrumos sütiélvezőkre, s notórius édességvégesekre. Az egyik csapat szájában omlik szét a krémes finomság, még le sem nyeli a falatot, már nyúl is a következő után. A másik csapat meg csak rágódik, torkát köszörüli, és gyorsan iszik az ennivaló után, hogy már valami jó is legyen a száraz, fél égett, „majdnem finom" falatok után.

Nem is lenne semmi baj a süteményvégekkel, ha a szereposztás mobil lenne: hol én rágódnék a majdnem finomságon, hol a másik testvérem! De megfigyelésem szerint a legtöbb kis és nagy közösségben mintha kőbe lenne vésve a centrumosak és a rágódók névsora!

Hajdanában - amikor még az udvaron kapirgáltak a szárnyasok -, családi krónikák említést tesznek elkötelezett püspökfalat imádókról, akik leélnek egy életet anélkül, hogy valaha csirkecombot netán mellehúsát kóstoltak volna. Viszont ugyanannál az asztalnál ülnek azok is, akik úgy tudják magukról, hogy ők kizárólag csirkecomb-evésre predestináltattak!

Visszatérve a süteményre, családunkban a centrumosok és a végesek drámája a mézes-krémes körül zajlik. Ez az édesség nálunk nagyon fogy. A kelleténél jobban. Viszont a tésztasütés folyamata a dédnagymamásodó nagymama kezében egyre inkább lelassul. Aki ismeri a mézes-krémes előállításának csínját-bínját, az tudja, hogy macerás és időigényes dolog egyesével kisütni a négy mézeslapot, azután kifőzni a krémet, lekvárt rétegezni a kihűlt tésztára. Amikor pedig elkészült, nem rögtön felfalni a művet, hanem megvárni, amíg a mézeslapok a töltelékkel összeérnek.

Nem csoda tehát, hogy ennek a ritka csemegének már az illatára is bevetésre rendeződnek a családtagok: a mézes-krémes centrumosok, és a mézes-végesek. Az utóbbiak persze ezúttal is reménykednek, hogy most az egyszer nem ők lesznek a befutó maradék-tulajdonosok, s mit ad Isten: De igen! Újfent övék a tál-tésztavég!

Most itt megállhatnék, s azt mondhatnám ez a vég. Mert a probléma megoldhatatlan. De hát, mint tudjuk: nemcsak mézes-krémesből áll a világ!

Ez a süteményvéges történet onnan jutott eszembe, hogy a legidősebb bátyám éppen ma kerek évszámot töltött be. Nem tudom lesz-e neki esélye süteményközépre élete folytatatásában, de tény, hogy a családban az újonnan érkező mézes-krémes pusztítók száma egyre dagad. Úgyhogy most az ő tiszteletére megpróbálom kitalálni azt, miért is finomabb a mézes-krémesvég a közepénél...

De ha mégsem sikerülne hatékonyan érvelni, a teológiával hozakodom elő. Végtére is ő pap. Neki - a Biblia-használók népes seregével együtt - tudnia kell, hogy vár ránk egy ünnepi asztal, ahol egyáltalán nincsenek süteményvégek! Annál mindenkit a teljességgel kínálnak.

Addig azonban jut is, marad is a püspökfalatból, és a tésztavégből...