Viola Judit – Sorban állás (2) (ism.)

Gyermekkorom egyik emléke, hogy minden szerdán és szombaton édesanyám este előkészítette a tábori székét, amit apám eszkábált össze fából és gurtniból, és szatyorba tette a pénztárcáját, hogy hajnali kettőkor, amikor elindul sorban állni a hentesüzlet elé, már minden rendben legyen. A bolt ugyan csak hétkor nyitott, de aki biztos akart lenni benne, hogy olyan húst vesz és annyit, amennyit szeretne, jól tette, ha már pirkadat előtt nekivágott a beszerző kalandnak. Általában nem ő volt az első, de mindig dobogós helyen végzett. Ötven, hatvan ember is feltorlódott, mire eljött a nyitás ideje, de természetesnek vették a dolgok ilyen létét és nem lázadoztak ellene. Ez volt a dolgok rendje, és aki késve érkezett, az hús nélkül,vagy az értéktelenebb sertés alkatrészekkel a szatyrában távozott.

Sorban álltunk a pénztárnál, boltban, moziban, állomáson, patikában, az orvosnál, a fodrásznál, de itt már inkább ültünk, mint álltunk. Aztán szép lassan megszűnt a sorban állás, bár tőlünk keletre még jó sokáig tartott, alig akart vége szakadni. Ma már van olyan szomszédunk ahol egyre inkább ennek a vásárlási formának a réme fenyeget. Attól lehet tartani, hogy hús, kenyér, olaj, üzemanyag csak korlátozott mennyiségben lesz kapható.

Sok türelem kell ahhoz, hogy az ember álljon és várjon és reménykedjen, hogy neki is jut abból, amire szükség van. Anyám azt mondta, a sok sorban állás két dologra volt jó, leszámítva azt, hogy így tudtunk húst venni. Az egyik, hogy sok sálat és kesztyűt megkötött „sorbanülés" közben az utcai lámpa fényénél, a hentesre várva. A másik, hogy megtanulta, semmi sem természetes. Mindent, mint ajándékot kell szemlélni és elfogadni, és tudni kell örülni neki.

Lehet, hogy nem kapod meg azt a felvágottat, sajtot, hajfestéket, parfümöt, amit szeretnél. De van még ötven másféle és még sorba se kell érte állni. Hát nem jó? Mindenesetre, lehetne sokkal rosszabb is.